Az elveszett birodalom (Befejezett)

12. Fejezet

Az érzés azóta sem múlt el, hogy ma reggel felkeltem. Még mindig éreztem, hogy valaki folyamatosan bámul, vagy számon tartja a cselekedeteim, szavaim. Sőt, még a gondolataim is.

Ezért is ijesztett meg az, amit Matt mondott.

- Mi... milyen természetfeletti erők? - dadogtam.

- Persze, itt nem csak arról van szó, hogy a hegységet nem biztonságos felrobbantani... - halkan mondta, majd körülnézett. - Gyere, sétáljunk egyet! - felállt.

Gyorsan megittam a forró csokim, ami már kihűlt, és kisiettem utána.

- Miről van még szó? - kérdeztem, miután beértem.

- Tudod, itt is vannak vallások, de én most nem ezekről szeretnék veled beszélni. Volt időm kutatgatni, és már jó néhány éve foglalkozom ezzel a témával. Azóta, hogy utoljára valakit beledobtak a hegybe. Mert én tudom, hogy beledobtak, hiába tűnt el.

- Eltűnt? - kérdeztem értetlenül. - Alan-re gondolsz?

- Igen. Most, hogy tudom, hogy ő itt van, és él, és nem találta őt akkoriban senki, tudom azt is, hogy nem egyedül jött ki onnan. - jelentette ki.

- Nekem azt is mondta, hogy többen is vannak.

- Tudom. Mindig volt egy kis friss vér a hegységben. - mosolygott keserűen.

- Dehát, akkor hogy jöttek ki onnan? - kérdeztem. - Én nem találtam kiutat.

- Tudom, én sem.

- Tessék?

- Kutattam. - rántott vállat. - Na, de a lényeg, hogy valakinek segítenie kellett neki. Ebből feltételezem, hogy valami csak igaz lehet azokból a mesékből. Viszont, arra nem találok magyarázatot, hogy te miért nem tudtál kijönni. - elgondolkodott.

- Hát, igazából nem is akartam. - vallottam be. - Azt gondoltam, ha küzdök azért, hogy kimehessek, még a végén tényleg sötétség lesz a hazámban, és mindenki meghal.

- Jézusom... - motyogta.

- Szóval, szerinted léteznek az istenek?

- Nem tudom, Frances, de kiderítjük.

- Hogyan?

- Még nem tudom. - rántott vállat.

- Addig is, mit tegyek Alan-el? Azt akarja, hogy szerepet kapjak a pótünnepségen, de Cole szerint veszélyes.

- Igen, az valóban veszélyes lehet, ha kilépsz a reflektorfénybe.

- Mit tennének velem? Vagy mit gondolna a legtöbb ember?

- Azt, hogy nem véletlenül dobtak be, és te csak balszerencsét, vagy világvégét hoznál rájuk. És nem tudom, valószínűleg félnének tőled, és az sose jelent jót, ha az emberek félnek.

Igaza volt, ha az emberek félnek, valakinek meg kell őket szabadítani a félelmüktől. És hogyan lehetne ezt megtenni? Megszabadulnak attól, amitől félnek. Azaz tőlem.

Elgondolkodtam azon is, hogy vajon szólnom kellene-e neki az álmomról? És arról az érzésről, ami azóta kísért?

- Viszont, már csak három nap maradt az ünnepségig. Szóval, gyorsan ki kell találnunk valamit. - mondta.

- Szerinted mi lesz ennek a vége? - kérdeztem halkan.

- Semmi jó... - sóhajtott. - De, reméljük a legjobbakat!

- Azt hiszem, beszélnem kellene Alan-el. Hátha meg tudok tőle valamit. - ötleteltem.

- Hát, nem hiszem, hogy Cole örülne neki... - elhúzta a száját.

- Most nincs itt, nem igaz?

Ravaszul mosolygott.

Mivel nem tudtam, hol keressem, elmentem az elhagyatott épületekhez. Vagyis, reméltem, hogy ott vagyok. Ezen a környéken minden ház ugyanolyan.

Amikor legutóbb itt voltam, nem volt alkalmam körbenézni, igazából csak a lábam tudtam nézni az arcomba verő eső miatt.

Délután körül lehetett. Felhők gyűltek az égre, és csak reménykedni tudtam, hogy nem fog esni.

Egy alakot láttam kijönni az egyik házból. Utána eredtem.

- Elnézést! - kiabáltam utána, de nem fordult meg. - Hé! Várjon! - futni kezdtem.

Amikor már majdnem utolértem, megfordult. Fiatal férfi volt, olyan velem egy idősnek tippelem.

- Tudsz segíteni? - kérdeztem. - Keresek valakit... - félbeszakított.

- Honnan jöttél?

- Hát, igazából, nem régóta vagyok itt.

- Kit keresel?

- Alan-nek hívják a srácot, nem nagyon ismerem, de azt hiszem itt... - ismét félbeszakított.

- Te vagy az utolsó, igaz? A Kiválasztott?

- Mi? Miről beszélsz? - értetlenkedtem.

- Frances vagy, ugye? - szeme megcsillant.

- I-igen. - dadogtam.

- Hát, miért nem ezzel kezdted? Gyere! - belém karolt, és az ajtó felé vezetett. - Alan most nincs itt, de tudok neki szólni.

Döbbenetemben még megszólalni sem bírtam, csak bólintottam.

Miről hablatyolt a Kiválasztott-dologról? Ez még nekem is új...

Az épület azon része, ahová betértünk, nem is volt olyan elhagyatott. Biztos voltam benne, hogy nemrég festették, és a bútorok is újnak tűntek, vagy legalábbis nem olyan réginek, mint az épület kintről tűnik.

Friss étel illata töltötte meg az orrom, talán leves, vagy valami főzelék? Mindenesetre, összefutott a nyál a számban.

Azonban hamar elmúlt ez az érzés, és félelem, idegesség vette át a helyét.

Először is, hová visz? Már vagy öt perce megyünk a folyosókon, lépcsőkön fel, és még mindig nem állt meg. És mi van ezzel a Kiválasztott-dologgal? Itt tényleg ennyire fontos a vallás? Oké, a Félszigeten bedobtak minket a Pergumba, de ennyi. Mi nem robbantgatunk, mindannyian egy vallást vallunk, és ennek a szokásait követjük.

Ó, és nem rémítünk halálra senkit ilyen hülyeségekkel.

Biztos voltam benne, hogy a feszültség miatt van olyan érzésem, mintha még a fal is minket bámulna.

- Hová megyünk? - kérdeztem, a hangom sokkal magabiztosabbnak hallatszott, mint gondoltam. - Inkább kint várnám meg Alan-t.

- Ó, dehogy, már nincs messze, ne aggódj! - legyintett. - Kintről nem is látszik ilyen nagynak, ugye? - viccelődött. Gyenge poén volt.

Aztán egy nagy ajtó előtt állt meg, és két kopogás után kitárta az ajtókat, amik hangos nyöszörgésnek tűnő hanggal tárták fel a helyiséget. 

Sziasztok! Kicsit később került fel ez a rész, mint terveztem, de itt van, sikeresen befejezve. Remélem tetszeni fog, várom a véleményeteket! :)