Az elveszett birodalom (Befejezett)

13. Fejezet

Egy pillanatig levegőhöz sem jutottam. Palotában lennék, vagy ez csak az itteni világ furcsa poénja?

A földön márványkő, a falak makulátlan bézs színűek, hatalmas asztal a terem közepén, körülötte piros párnázott székek, fa illat csapta meg az orrom. A falon különböző festmények, arany kerettel.

- Hogy tetszik a mi kis konferencia termünk? - kérdezte az ismeretlen srác.

- Kis? - nyögtem.

- Alan nemsokára itt lesz, gyűlést tartunk, és szeretném, ha részt vennél rajta! Vagyis, biztosan nem csak én. - javította ki magát. - Már régóta üresen várakozik a széked.

- Nekem itt nincs semmilyen székem! - húztam ki magam. - És nem fogok részt venni semmin! - keresztbe tettem a karom.

- Ahogy gondolod, nem fogok erőszakoskodni. - rántott vállat. - Pedig, biztosan örült volna Alan.

- Ez ilyen fordított pszichológia? - vontam fel a szemöldököm.

- Nem, félre ne érts, csak már annyit hallott rólad mindenki...

- Miért vagyok itt téma? - hangosabban kérdeztem, mint terveztem.

- Hát, mert téged választott. - úgy mondta, mintha ez természetes lenne, és megbotránkoztatná, hogy nem tudom ezt magamtól.

- De ki? - kiáltottam el magam.

- Ejnye, milyen hevesek a kedélyek! - Alan hangja hallatszott az ajtóból.

- A...Alan. - nyögtem. Azt hittem, már idegösszeroppanást fogok kapni ettől a sráctól és a titokzatos Kiválasztott dumájától.

Alan, mint amikor utoljára láttam, most is remekül nézett ki. Mármint... olyan veszélyesen jól.

Szőkés haját összeborzolta a szél, laza szürke pulcsija kiemelte a hasizmát.

- Jó újra látni, Frances! - bólintott egy kis mosollyal a szája sarkában. - Peter, kifelé! - kemény arccal, és hanggal szólt a srácnak.

Peter lehajtotta a fejét, de nem tudtam nem észrevenni, amikor megrezzent, ahogy Alan hozzászólt. Pár másodpercen belül már ott sem volt.

- Mi járatban erre? - lépett közelebb hozzám. Alig észrevehetően hátraléptem.

- Csak... szerettem volna beszélni veled. - sosem volt alkalmam hazudni, és nem tudom, vajon hogy menne?

- Hát, itt vagyok, mondd! - karba tette a kezét, és várakozóan nézett rám. Olyan... más volt, mint Cole. És ezen elgondolkodtam.

Oké, itt vagyok egy elhagyott helyen, tele hibbant emberekkel, és én jó pasikat fogok összehasonlítani magamban, miközben az egyik "alany" éppen fel akar robbantani egy hegyet... persze, tök normális vagy, Fran!

Mégis, amikor a szemébe nézek, olyan, mintha a hegy színeit látnám benne. És ez annyira gyönyörű, hogy az már-már zavarba ejtő.

Cole pedig, ő a jóképű orvos, aki kedves, és törődik velem, már ha ez annak számít itt. Sok mindent köszönhetek neki - mondjuk például az életem.

Alan... Alan a rosszfiú, akivel veszélyes akár már egy szobában is tartózkodni, mégis úgy vonz, mint bogarakat a fény.

Vajon előbb utóbb engem is le fog ütni valaki, amikor a falon fogok pihengetni?

- Nincs kedved sétálni? Elég nyomasztó ez a hely, már bocsánat! - kínosan felnevettem.

Elmosolyodott. Felém nyújtotta a kezét. A kezére néztem, majd kérdőn a szemébe.

- Ha nem akarod, hogy megbámuljanak a folyosón. - tette hozzá.

Elfogadtam a kéznyújtását, összekulcsolta a kezünket és kivezetett.

Az előtérben több arc is felénk fordult, de nem láttam őket tisztán, mert zavartan lehajtottam a fejem, és inkább a padlót néztem.

A friss levegő jelezte, hogy kiértünk. Mély lélegzetet vettem, el akartam engedni Alan kezét, de ő egy pillanat erejéig megszorította, csak utána engedte el. Gondolom, azt hitte ez nem fog feltűnni nekem.

Elindult kifelé a városból. Lassan, ráérősen sétálgatott, közben ide-oda nézelődött. Addig, ameddig nem nézett rám mosolyogva, fel sem tűnt, hogy bámulom. Zavartan lenéztem a földre.

- Szóval, miről akartál beszélni? - szórakozottan kérdezte.

- Hát, akadt néhány kérdésem a könyvekkel kapcsolatban... - igazat mondtam, még nem voltam elég bátor ahhoz, hogy hazudjak.

- Éspedig? - tekintetébe kíváncsiság költözött.

- Mondjuk, hogy ki írta, mikor, és miért? - kezdtem az elején.

- Edward írta, nagyon régen, és azért, hogy az ide kerülő többi olyan ember, mint ő is tudhassa az igazságot.

- Ő mindenáron azt vallotta, hogy a két világban össze kell kapcsolódnia. - közöltem szinte magammal. - De nem számolt a többi tényezőre. - Alan összeráncolta a szemöldökét.

- Te kutatgattál? - meglepetten kérdezte.

- Igen, kicsit. - vallottam be.

- És mire jutottál?

- Arra, hogy ennek nem szabad megtörténnie. - közöltem.

- Erre számítottam. - sóhajtott.

- A kutatásaim során felvetült az a dolog, hogy ezen a szigeten kívül mások is vannak a világban, akik nem mindig kedvesek, és jók. - próbáltam finoman ismertetni vele az álláspontom. - És azzal, ha tudomásukra hozzuk, hogy egy aranybánya van a hegység mögött, nem gondolod, hogy veszélybe sodorjuk az ott élőket? Akik, nem mellesleg, babonásak, és maradiak? Fogadni mernék, hogy csak a fiatalok mernének átjönni a hegyen robbantott lyukon.

- Aranybánya?

- Mezőgazdaságilag, persze. Tudod, az évek során kedvezett nekünk az időjárás.

- Mesélj a babonákról is! Ha már meg kell értenem, miért ellenzed ennyire ezt.

- A babonák már csak az idősebbekre vonatkoznak, de amikor kicsi voltam engem is ezek neveltek. Tiszteljük a hegyet, különben jön a sötétség. És a sötétség nem biztos, hogy az időjárásra vonatkozik.

- Hanem?

- Nem tudom, mondjuk az idegenekre, akik el akarják foglalni a földünket.

- Elég merész fantáziád van. - vigyorgott. - Másra nem gondoltál? - sötéten nézett maga elé.

- Mondjuk mire?

- Arra, amit más még sosem látott? Nem gondoltál bele, hogy a hegy mit akarna?

- Alan, ez csak egy hegy, mégis mit akarhatna?

- Azért tisztelitek, mert sötétséget hozhat rátok. Mi van, ha ez nem is csak babona?

- Most azt akarod nekem mondani, hogy a hegynek valamiféle lelke van, vagy mi? - komolyan meg fogok ezekbe a kétértelmű, ködös fogalmazásokba őrülni.

- Csak meg szeretnék bizonyosodni arról, hogy hiszel-e az ilyesmikben.

- Miért fontos ez?

- Mert ebben az évben a babonák életre kelnek.