Az elveszett birodalom (Befejezett)

16. Fejezet

A várt hatást elértük. A polgármester kiborult, a rendőrök mellénk állnak, így hivatalos lett az ügy.

- Most mit fogunk csinálni? - kérdeztem Cole-tól a nappaliban ülve.

- Várunk.

- Itt fogunk ülni tétlenül? - hökkentem meg.

- Mi mást tehetnénk? - csak bámult maga elé.

Sóhajtottam és hátradőltem.

Már csak fél nap van hátra, és itt a pót ünnepség. Fél nap.

Egyre nőtt bennem a feszültség, mintha nem bírnék egy helyben maradni, mintha mennem kellene, tennem valamit, hogy ez ne történjen meg.

Elvonultam a vendégszobába - még mindig nem éreztem annyira otthonosan magam, hogy a sajátomnak mondjam - olvasni. A régi könyvek, amiket Alan-től kaptam, némileg segítettek megérteni az akkori gondolkodásmódot. Egy kissé felnyitották a szemem.

Tudtam, hogy elaludtam, miközben olvastam, más magyarázata nem lehetett annak, hogy ott találtam magam a Pergum legmagasabb csúcsán. És nem voltam egyedül.

Egy lány állt tőlem pár méterre, fehér ruhában, mint amilyen nekem is volt. Arcáról patakokban folytak a könnyek, kezén száradt vér volt, mellette egy oroszlán teteme.

Megrettenve néztem, még a lélegzetem is visszafojtottam, de nem sokáig bírtam, és amint mély levegőt vettem hirtelen rám kapta a tekintetét.

- Nézd, mit tettél, ó, Freida! - hangja bársonyos volt. Mintha énekelne nekem. - Neked áldozom magam, hogy te megvédd a hazám, adj nekik erőt, egészséget, földet, állatokat, védelmet, hogy ne találjanak rájuk idegen népek, ne kaszabolják le őket, ne taszítsák rabszolga sorsba, ó, Freida, ennyit kérek tőled! - mintha fohászt mondana nekem, egyenesen a szemembe beszélt. - Láttam már eleget, mutattál nekem eleget. - elmosolyodott, a tekintetét le nem vette volna a szememről. - Megmutattad nekem a világot, a romlott, elkeseredett világot. A családom, a barátaim, a lányom nem élhet ebben! - hisztérikusan mondta.

- Ó, Freida, ennyit kérek tőled! - karjait kitárta, és leugrott.

Felkiáltottam, és rögtön lenéztem. Repült, mint egy madár, szabadon. Szőke haja lebegett a szélben, fehér ruháját csapkodta. Teste mégis kecses volt, mint a madaraké.

Becsuktam a szemem, mielőtt a földbe csapódhatott volna.

És ott álltam, egyedül, a néma csendben, a halott oroszlán mellett.

Olyan ismerős volt... a sajnálat, hogy nem tudok rajta segíteni.

Ő volt az, már tudom! Az állat az álmomból! De mit jelent ez? Ébren vagyok? Valóság ez?

A lány teste eltűnt. A Pergum szikláinak mélyedésein fehér fény suhant végig, egy apró pillanatra kivilágosodott a hegység bordái. Ha éppen pislogtam volna, lemaradtam volna róla.

Freida...

A sikításom elfojtottam, amikor felriadtam. Minden levegővétel kihívást jelentett, akkora súly nehezedett a tüdőmre.

Már értettem, minden olyan világos lett. Eddig hogy nem jöttem rá? Hiszen ebben nőttem fel!

Már tudom, mit kell tennem. Már tudom, mire választottak ki. Miért hagytak bent a sziklában, miért nem segítettek rajtam az istenek, Freida, mert lány voltam.

Freidának lány kell. De nem akármilyen. Tiszta, minden bűntől mentes, olyan, akinek tiszta a lelke is, aki kész meghalni, hogy a népe tovább élhessen.

Tudom Freida történetét. Ő volt, aki megteremtette a Pergum-ot egy egyezség miatt. Az egyezségben az állt, hogy megvéd minket minden rossztól, ami ebből a romlott világból származik.

Nem lesznek fegyverek, háborúk, vesztes csaták, ahonnan rabszolgaként éljük le életünket.

És tudom, hogy a sziget ezen felét büntetik. És mi nem Áldozatok vagyunk, hanem Adományok.

Mert Freida népe tiszta lelkű, bűntelen.

Nem köszönünk meg semmit ennek a népnek, hanem Freidának köszönünk, és ennek a népnek segítünk.

Tudom, mit kell tennem.

Így hát felvettem a fehér ruhám, még egyszer utoljára... 

Sziasztok! Kicsit rövidebb lett a fejezet, mint terveztem, de remélem tetszeni fog. Nemsoká folyatás! :)