Az elveszett birodalom (Befejezett)

9. Fejezet

Másnap reggel korán felkeltem. Egész éjjel rosszul aludtam, minden apró neszre felébredtem. Attól tartottam, valaki ismét bejön a házamba és rejtélyes csomagokat hagy maga után. De nem történt semmi.

Még pizsamában voltam, amikor erőt vettem magamon, és oda sétáltam a táskához. A kanapéra ültem, és kiborítottam a tartalmát magam mellé.

Össze-vissza járt a tekintetem a különböző dolgok között. Volt egy fekete pénztárca, egy irattartó, pár könyv, és egy kis boríték.

Sorba mentem, a pénztárcában némi pénz volt, és kártyák. Az irattartóban rengeteg papír, a könyvek régiek, és elég szakadtak voltak, mégis ezeknek örültem a legjobban.

Aztán jött a boríték. Kinyitottam, és egy kézzel írott levelet találtam benne.

Sajnálom, hogy hívatlanul, és váratlanul érkeztem. Nem akartalak zavarni, így beinvitáltam magam - remélem nem gond.

Biztos voltam benne, hogy szükséged lesz néhány dologra az ittléted megkönnyítésére, vedd ezt hálám jeléül a segítségért.

A könyvek majd segítenek megérteni, miért gondolkodom úgy, ahogy.

Jó pihenést, és intézkedést!

Alan

Szóval Alan járt a házamban... és hagyta itt ezt a táskát. Döbbenetem még a levél elolvasása, és felfogása után is tartott.

Oké, segít nekem, de hogy a francba jutott be?

Aztán hirtelen összeállt a kép.

Cole szerint a barátja nem tudott értem jönni, de Alan jött. Alan szerezte nekem a szállást, valószínűleg kulcsa is van.

És minderről Cole nem tud. Valószínűleg nekem nem is itt kellene lennem, hanem valahol máshol.

Nem pánikoltam, nyugodtnak kellett maradnom. A szobámba felvettem egy fehér pólót, farmert és a tornacipőt, amiket még Alan-től kaptam. Vagyis, mindent tőle kaptam...

Annak ellenére, hogy szabadon járnak kelnek a házamban, én bezártam, a kulcsot a zsebembe tettem, a térképen pedig belőttem a kórházat, mint célt.

És meg sem álltam odáig.

Siettem, hangosan vettem a levegőt, mire odaértem. A főbejáraton mentem, és rögtön segítséget is kértem.

- Öm... én Cole doktort keresem.

- A harmadik emeleten van az irodája, szólok, hogy menjen oda! - kedvesen mosolygott rám a nő.

Ha nem lennék ennyire feszült, még nyugtató hatással is lehetne rám. A lépcső felé igyekeztem, néhány fokot kettesével léptem át, minél előbb oda akartam érni, hogy tisztán láthassak.

A folyosó hosszú volt, és túl egyhangú. Minden olyan tiszta volt, és fehér, a tisztítószag marta az orrom.

Az irodáját mégis könnyen megtaláltam, a tábla a nevével ott lógott. Kopogtam, de nem válaszolt senki, ezért benyitottam.

Rendezett iroda volt. Íróasztal, előtte két szék, mögötte egy kényelmesebb. Szekrény, amik tele voltak könyvekkel, és hatalmas ablak volt.

Leültem az egyik székre, és idegesen doboltam a lábammal a padlón.

A másodpercek mintha vánszorogtak volna.

Aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő után belépett Cole. Felpattantam, arcán meglepettség tükröződött.

- Frances, nem gondoltam... - félbeszakítottam. Most nem volt időm erre.

- Sürgősen beszélnem kell veled, ne haragudj, hogy csak így idejöttem. - hadartam.

- Kerestelek a lakásodnál, de nem voltál ott.

Szóval keresett. Azt ugyan nem mondta, hogy miért, engem mégis jó érzéssel töltött el.

- Az a helyzet, hogy egy kis kavarodás történt. - kínosnak találtam ezt bevallani, az is megfordult a fejemben, hogy inkább eltűnök innen, és soha többet nem lépek ki a lakásomból, dehát valaki négy nap múlva fel akar robbantani egy hegyet, szóval ez nem opció.

- Kavarodás? - értetlenkedett.

- Tudod, félrevezettek. - sóhajtottam.

- Ki vezetett félre? - még mindig nem értette, és ezért nem is hibáztatom. Én sem gondolnák erre, valószínűleg soha.

- Aznap, amikor elmentem, jöttek értem. Én azt hittem, hogy a barátod, és elmentem vele a szállásra. Az ünnepségen odajött hozzám, amikor elkezdett esni, és elrángatott. Akkor még azt hittem bízhatok benne, de... nem. - és ezután mindent elmeséltem neki, a robbantástól kezdve, a "megbízásomig".

- Ülj le, jó? Sápadtnak látszol. - ledöbbentett, hogy mindezek után ennyit mondott, és inkább foglalkoztatja az egészségem, mintsem a hegy sorsa. - Nem is tudom, mit mondjak. - sóhajtott, amikor leült mellém.

- Sajnálom. Már akkor beszélem kellett volna neked erről, amikor a téren megkérdeztél. - lehajtottam a fejem.

- Nézd, tudom, hogy nehéz megbízni egy idegen helyen bárkiben is, de hidd el, én a jó oldalon állok. - mélyen a szemembe nézett. Őszintének tűnt.

- Akkor mit tegyek? - teljesen tanácstalan voltam.

- Természetesen nem fogsz szerepet kapni az ünnepségen. - jelentette ki.

- Miért? - a hangneme sokkal nagyobb gyanakodást keltett bennem, mint maga a kijelentés.

- Nézd... ezt nehéz megmagyarázni. Tudod, ez egy más világ, mint a tiétek, de itt is vannak vallások, és hát, nem mind a legjobb, vagy leg emberbarátabb. - a sajnálatát kiéreztem a hangján.

- Ezt nem igazán értem... - most rajtam volt a sor, hogy értetlenkedjek.

- Azt, hogy számodra egyáltalán nem biztonságos, hogy kimenj a nagy tömeg elé. Tudom, hogy én is szerveztem egy hasonlót az Ünnepségen, de aztán az egyik nagyon jó barátom rádöbbentett, valóban mit is teszek. - megbánó tekintettel nézett rám.

- Talán... ledobnának a hegyről? - találgattam.

- Talán. - fanyarul elmosolyodott.

- Oké, akkor ez a lehetőség gondolom kizárva. - legalábbis reméltem.

- Teljes biztossággal kizárva. - ez a válasz megmelengette a szívem.

- Akkor, mondd, mit tegyek! - suttogtam.