Az elveszett birodalom (Befejezett)

7. Fejezet

A polgármester hosszan áradozott Newland fejlődéséről. Élvezet volt hallgatni, hogy milyen szépen, és gyorsan fejlődik ez a világ. Nekünk nem jutott ennyi a tudásból. Nálunk nem épült új kórház, sem állatmenhely. És új kikötőt sem nyitottunk, egyáltalán nem is volt kikötőnk.

Ismét felmerül bennem a kérdés, miért?

Miért nem fejlődtünk az évek alatt semmit? Ott volt a kezünkben a tudás, amit tanultunk az iskolában, mégis, nem történt semmi! Miért?

Sosem kérdeztem a szüleimtől, erről nem beszéltünk. A Félsziget dolgaként emlegették, a nagy emberek dolgaként. Mi csak éltünk szegényesen, boldogan.

- ...és most térjünk ki egy nagyon fontos dol... - elhallgatott.

Valami gond lehetett a mikrofonnal, ugyanis azt fogdosta.

Hirtelen eredt el az eső, mintha dézsából öntötték volna. Mindenki elsietett, amerre látott, kész káosz tört ki.

Kapkodtam a fejem ide-oda, hol van Cole?

Nem találtam, viszont valaki megragadta a kezem. A kísérőm volt.

- Gyere! - bátorítóan, de sürgetően mondta.

És nem volt választásom, mert magával rángatott.

A fejemben Cole szavai visszhangoztak, sajnos a barátom nem tudott érted menni...

Szóval ez az ember itt nem Cole barátja. Akkor ki? És honnan tudta, hogy a kórházban vagyok és azt várom, hogy valaki értem jöjjön?

Úgy érzem, az életem egyre csak bonyolódik. Nem oldódott meg semmi azzal, hogy kiszedtek abból a gödörből, és újra kezdhettem mindent itt.

A víz már az arcomba folyt. Alig láttam valamit a nagy zűrzavarban, és az esőtől. Ha a férfi nem szorította volna olyan erősen a karom, biztosan elvesztett volna.

A ruhám a testemre tapadt, a cipőben sajgott a lábam, ahogy majdnem futnom kellett, hogy lépést tartsak a férfival.

- Frances! - a nevem hallatán hátra fordítottam a fejem. Cole állt pár méterre mögöttünk, tanácstalanul állt.

De a férfi nem állt meg, maga után húzott, és mintha erősebben is szorította volna a kezem.

Kiértünk a térről, egy nyugodtabb utcára, de az eső még mindig zuhogott.

- Engedj el! - hangosabban szólaltam meg, mint terveztem.

- Nézd, most velem kell, hogy gyere! Mindent elmagyarázok, ígérem, csak gyere velem! - kérlelő szemében fájdalom, szenvedés ült, és nekem túl jó szívem van.

Bólintottam, és követtem.

- Hová megyünk? - kérdeztem.

- Egy biztonságos helyre. - lazán mondta, mintha az előbbi érzelmek már el is tűntek volna belőle.

Nem kérdezősködtem tovább, viszont még mindig nem bíztam benne.

Azt mondta, mindent elmagyaráz, és nekem erre van szükségem. Magyarázatra. Cole csak nagy vonalakban mesélt nekem erről az egészről, és még mindig nem látok tisztán, muszáj válaszokat kapnom, különben megbolondulok.

- Hogy hívnak? - kérdeztem kissé bizonytalanul. Talán, ha tudom a nevét, nem érzem annyira idegennek.

- Alan.

- Szóval, Alan. - kezdtem. - Honnan tudtad, hogy a kórházban vagyok?

- Vannak kapcsolataim. - vigyorogva nézett rám.

- Miféle kapcsolataid? - értetlenül néztem rá, és próbáltam félretenni a tekintetétől rám törő zavart.

- Semmi rosszra nem kell gondolnod. - de a szeme nem ezt mondta.

- Jó, rendben. - emeltem fel a kezem. - Én csak válaszokat szeretnék. - jelentettem ki.

- És én meg is adom neked a válaszokat sőt, sokkal többet is. - vészjósló volt a tekintete, végigszaladt a hátamon a hideg.

Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy ez a férfi rosszat fog rám hozni, de ötletem sem volt, hogy mit.

A remény apró sugara is kiszállt belőlem, hogy rendes, nyugodt életem lehet majd itt. Kizárt, hogy meg tudnék bízni itt bárkiben is, vagy hogy itt találna meg az igaz szerelem, amiről annyit olvastam a könyvekben. Tanácstalan lettem. Bezzeg, ha anya itt lenne, ő biztosan megmondaná, mit tegyek.

Ahogy ez a gondolat végigfutott az agyamon rájöttem, hogy én valójában csak egy gyerek vagyok, és egyáltalán nem készültem fel arra, hogy önálló döntéseket hozzak, és egyedül boldoguljak az életben.

De már nincs visszaút, ezt kell végigjárnom.

Vajon mi lesz ennek az egésznek a vége? Mit szán nekem ez az út?

Alan-t láthatóan nem zavarta a csend, talán még örült is neki, hogy nem kell velem beszélgetnie. Elvégre, miről tudna egy idegen lánnyal beszélgetni?

Az eső még mindig zuhogott, mi pedig még mindig a házak között szlalomoztunk. Már nagyon fájt a lábam ebben a cipőben. El sem tudtam képzelni, mások hogy bírnak ki benne egy egész napot!

- Hová is megyünk pontosan? - újra megkérdeztem.

- Már nem vagyunk messze. - ez nem éppen az a válasz volt, amit hallani akartam, mégis elég volt.

Már közel vagyunk, szóval nemsokára levehetem a cipőm, és meg is szárítkozhatok - legalábbis remélem.

Még egy utcánál befordultunk, és egy kissé elhagyatottabb környékre érkeztünk. Kissé még mindig bizonytalan voltam Alan-nel kapcsolatban, hiszen mégsem ismerem... és itt olyan kevés élet van.

Az eső vadul verdeste az arcom, szinte alig láttam valamit. Ráadásul az ég is eldörrent, jelezve, hogy vihar készül, még ennél a felhőszakadásnál is nagyobb.

Behúzott az egyik épületbe. Hirtelen lett minden olyan csendes, hogy a fülem is belefájdult. Már nem csapkodta a szél az arcomba a vizet, és nem is esett rám az eső úgy, mintha zuhanyoznák.

- Mi ez a hely? - kérdeztem, miközben alaposan körülnéztem.

A vakolat mindenhonnan lepotyogva, kopár, semmilyen falak, és beton. Valószínűleg senki sem lakik itt, és nem is nagyon szokták látogatni.

- Most, Frances, bemutatlak a többi olyan áldozatnak, akik olyanok, mint te és én! - büszkén mondta, nekem pedig elállt a lélegzetem.