Az elveszett birodalom (Befejezett)

5. Fejezet

Nem volt elég a tudat, hogy az eddigi életem hazugságban éltem, még egy rakat kérdés is felmerült minden mellé.

Sosem éreztem magam még ennyire szabadnak, és bezártnak egyszerre.

Itt hever előttem az egész világ, ami arra vár, hogy felfedezzem, mégis ebbe a kórházi szobába vagyok bezárva.

Elvileg ma elmehetek. Cole-t azóta sem láttam, és fogalmam sincs, hogy ki az a barátja, aki majd értem fog jönni, ha fog jönni egyáltalán.

Mennyire lehet nagy és bonyolult ez a világ? Boldogulnék egyedül?

Dehát mindig is erre vágytam! Kihívásra, kalandra, most mégis másra sem vágyok jobban, mint a fogadó tetőterén lévő ősrégi szobámra, ami biztonságot nyújt és megvéd mindentől.

Három órát mutatott az óra, amikor nyílt az ajtó.

Rögtön felültem az ágyba, és az érkezőre szegeztem a tekintetem. Egy magas, de izmos férfi lépett be. Szőkés haja össze-vissza állt, fehér pólót és farmert viselt.

- Te vagy Cole barátja? - kérdeztem, mert nem akart megszólalni.

- Igen, gondolom te pedig a lány a gödörből. - vigyorgott.

- Mondhatjuk úgy is. - magam sem értettem, miért pirulok el egy kissé.

- Gyere, elviszlek innen! - egy táskát dobott az ágyra mellém. - Civil ruha. - tájékoztatott látva az értetlen arckifejezésem.

Bólintottam, majd megfogtam és bevonultam vele a fürdőszobába. Kihúztam a cipzárt, és kivettem belőle egy szürke pulóvert, amit rögtön magamra is húztam, és egy fekete farmert.

Amikor megláttam a fekete tornacipőt elállt a lélegzetem. Itt hordhatunk ilyen cipőt? Nálunk mindig csak topánkát, vagy magas sarkút lehetett viselni az utcán, viszont nekem mindig is álmom volt egy ilyen. Valószínűleg azért, mert csak a fiúk, férfiak viselhették, és ez is beletartozott a "lázadó" viselkedésembe, ahogy anya szokta mondani.

Igyekeztem az öltözésre koncentrálni, hiszen ahogy a gondolatomban megfogalmazódott anya, máris összeszorult a mellkasom.

Miután végeztem a táska pántját szorongatva léptem vissza. A menedéket nyújtó szobából most ki kell lépnem a nagyvilágba, a teljes ismeretlenbe.

Még ez a férfi is ismeretlen volt, még azt sem tudom, kiben bízhatok.

- Mehetünk? - elvette tőlem a táskát.

Bólintottam.

Kinyitotta előttem az ajtót és előre engedett. A folyosó ugyan olyan volt, mint a szoba, ahol eddig voltam, csak nem volt benne ágy és szekrény. Minden makulátlanul fehér volt.

Követtem a férfit, aki hosszú, határozott lépésekkel vezetett. Ezer lépcsőnek tűnt, amit megtettünk, mire leértünk. Nem a főbejáraton távoztunk, ez még nekem is feltűnt, pedig csak most voltam ott először, viszont a miértre ismét nem kaptam választ, hiszen nem mertem feltenni a kérdést.

Valakiben bíznom kellett, és Cole, az első ember, akit megláttam, és az első, aki némi törődést adott nekem itt, határozottan ebbe a csoportba kellett volna tartoznia, én mégis tartózkodtam. Nem tudtam eldönteni, bízhatok-e benne, vagy sem.

A friss levegő kirángatott a gondolataimból. Olyan mélyet lélegeztem belőle, amennyit csak tudtam. Még a szemem is becsuktam, és csak élveztem a napfényt, ahogy lágyan melegíti az arcom.

- Kellemes, igaz? - kipattantak a szemeim, ahogy a tudtomra hozta, nem vagyok egyedül.

- Nagyon. - ismét zavarba jöttem.

Továbbment, én pedig szinte loholtam utána. Nem bírtam felvenni a versenyt a hosszú lábaival. Befordult egy háztömbnél, aztán lassított.

Kényelmes, ráérős tempóra váltott, így alkalmam nyílt körülnézni.

Magas, új épületek mindenfelé, zöldségárus az út másik felén. Sétáló emberek olyan egyszerű ruhákban, mint mi, de voltak, akik elegánsan, büszkén vonultak.

- Üdv nálunk! - a férfi jól szórakozott mellettem rajtam.

Rámosolyogtam.

A lábam elé néztem, a járda hibátlan volt, nem úgy, mint nálunk, hogy ha valaki rosszul lép még a bokája is kificamodik.

Egy teljesen más világban voltam. És tetszett ez a világ.