Az elveszett birodalom (Befejezett)

8. Fejezet

Szóval vannak még olyanok, mint én és ő.

És itt vannak.

Mély levegőt vettem, hogy megnyugtassam magam, nem lesz semmi baj, minden rendben lesz. A kezem mégis vadul remegett a testem mellé szorítva, a térdem bizonytalan volt, és kétséges, hogy összeesek-e, vagy sem.

- Ezt meg hogy érted? - a hangom is remegett.

- Vannak olyanok, akiknek ugyanaz a sorsuk, mint neked, és nekem. - még mindig büszke volt, pedig én inkább szégyellném, hogy ledobtak egy szikláról, mintsem büszkélkedjek vele.

- Oké, ebben biztos voltam. - bólintottam, de még mindig nem tudom, miért vagyok itt.

- Téged vártunk. - hirtelen váltott témát, engem teljesen meglepve a kijelentésével.

- Engem? Miért? - értetlenkedtem.

- Mert te adtad meg a lökést arra, hogy elszánjuk magunkat a tervünk megvalósítására, amire már oly' régóta készülünk! - lelkesen beszélt, de fogalmam sem volt, hogy miről.

- Milyen terv? Miről beszélsz, Alan? - kérdeztem feszülten.

- Össze fogjuk kapcsolni a két világot. Nem hagyom, hogy az otthonom olyan visszamaradott maradjon, mint eddig volt. Joguk van csatlakozni ehhez a világhoz! - az utolsó mondatot dühösen mondta.

- És ezt mégis hogyan tervezed? - karba tettem a kezem.

A szeme a mellemre esett, zavartan újra leeresztettem a kezeim magam mellé. Miért csinálja ezt?

- Pontosan úgy, hogy lyukat robbantunk a Pergum hegységbe, és lehetőséget adunk mindenkinek, hogy átjöjjenek, és élvezzék ezt a csodás világot!

- Nem, nem, én ebben nem fogok részt venni! - hátráltam.

- Cserben hagyod a családod? A barátaid? A néped? Nekik szerinted nem jár ebből? - tudom, hogy csak így akart rám hatni, és majdnem sikerült is.

- Én hagyom őket cserben? Talán elfelejtetted, hogy ők dobtak le egy szikláról bele egy átkozott lyukba? - mérges voltam, és rám törtek az emlékek.

- Hát nem érted? Ők ebben hisznek, ők ebben a hazugságban hisznek, hogy ha nem teszik ezt a sötétség kora veszi kezdetét! Az istenekkel tudták sarokba szorítani őket, de ez mind csak hazugság! - magából kikelve kiabált.

- Ismered az egész történetet? - kérdeztem bizonytalanul.

- Igen. - magabiztosan bólintott.

- Biztos vagy benne, hogy ez csak az itt élők hibája?

- Igen, de úgy kérdezősködsz, mintha valami háborút indítanák el ezzel, pedig csak összehozom őket! Gondolj csak bele, újra a családoddal lehetnél, és velük élhetnéd ezt a boldog, modern, fejlett életet! - a lelkesedése egy percre sem csillapult.

- Alig pár napja vagyok itt, mit tudhatok erről a világról? Nem tudom biztosan, hogy az a legjobb-e a családomnak, ha ebbe belekerülnek. Hiszen éppen az előbb rángattál el egy térről az engedélyem nélkül, és még csak fel sem tűnt senkinek! - ismét karba tettem a kezem.

- Nekem elhiheted, ez még fele annyira sem veszélyes világ, mint a miénk volt. Hiszen egy kórház volt, ahová csak meghalni jártak az emberek!

- Én... nem tudom mit mondjak. - kezdtem elbizonytalanodni, hogy melyik félen állok.

Egy valamiben biztos voltam, hogy nem szeretnék bele avatkozni a természet, és az ősi megállapodásokba, annak sosincs jó vége.

Hogy mit szeretnék? Egy békés, normális életet, hogy ne kelljen azon gondolkodnom, melyik nap fogok meghalni esetleg egy megfázásban, és azon se kelljen aggódnom, hogy valaki hegységeket akar fel robbantgatni.

Sürgősen beszélnem kell Cole-lal. Benne még talán meg tudok bízni.

- Ne mondj semmit, csak segíts nekünk! - közelebb lépett, megfogta a kezem. - Frances, tudom, hogy te is segíteni akarsz azokon az embereken! Nem ezt érdemlik! - a tekintetében tűz égett, nagyon fontos volt neki ez az ügy, és tudtam, bármit megtenne érte.

- Rendben. - sóhajtottam. - Miben kellene segítenem? - kihúztam a kezem az övéből, és újra karba tettem.

- Beszélj az orvos barátoddal, kérd meg, hogy felléphess a pótünnepségen, kérd meg, hogy mindenkit hívjanak oda! - mélyen a szemembe nézett, álltam a tekintetét. - Menni fog?

- Persze, nem lesz gond. - rántottam vállat lazán.

Bólintott, és intett az ajtó felé. Kisiettem.

Hát, ennél jobb feladatot nem adhatott volna! Már attól féltem, hogy esetleg nem mehetek el, vagy ilyesmi, és nem lesz alkalmam beszélni Cole-lal, de úgy látszik a szerencse mellettem áll.

Már csak azt nem tudom, hogy hol vagyok.

Már besötétedett, én még mindig úton voltam. Már nagyjából meg tudtam mondani, hogy hol vagyok a térképen, viszont sötétben, az utcai fények alatt nehéz volt tájékozódnom, és még mindig szemergett az eső.

A vihar elvonult, viszont még mindig borzasztóan nedves a levegő, nekem pedig szörnyen fájt a lábam.

Először haza mentem. Már az nagy feladatnak bizonyult, nem még a kórházba eltalálni. A postámba egy szórólap volt csúsztatva. A pótünnepség 5 nap múlva lesz, addig elvonul a vihar.

Szóval, van 5 napom.

A nappaliban az óra fél 8-at mutatott. A hűtőben joghurtot találtam, szóval kénytelen voltam ezzel beérni.

Fogalmam sem volt, hogy mikor intézzem el az alap teendőimet, mint például a bevásárlást, az ügyintézéseket, és ilyenek.

Az ablakhoz ültem, és elkezdtem eszegetni a joghurtot. Olyan békés volt az utca, az egész város, mégis annyira gyönyörűek voltak a fények, mintha csillagok lettek volna a földön.

Zuhanyoztam, aztán a szobámba akartam menni, a nappaliban azonban megakadt a tekintetem a padlón heverő táskán.

Fekete hátizsák volt, és biztosan nem az enyém. Óvatosan, csendben lépkedtem a nappali felé, hiszen ez azelőtt még nem volt itt, hogy zuhanyozni mentem volna.

Megtorpantam, amikor szembesítettem magam a ténnyel, hogy valaki járt a házamban. Sőt, lehet, hogy még mindig itt van...