Szerelem, vagy több is annál? (Krilov család IV.)

A lánykérés, de most már tényleg

Mert nem tudtam megszólalni, gondolta Isabell, és dacosan hallgatott Azonnal megismerte Charlest, ahogy kitárta az ajtót, pedig tíz éve nem látta, és tíz év alatt a férfi nyurga kamaszból erőteljes, felnőtt emberré vált, magasabb lett és vállasabb, vonásai határozottabbak, csak a tekintete nem változott, mert már tizenhat évesen is ilyen volt, szigorú és közömbös. Ha egy angyal személyesen teszi tiszteletét Isabellnél csütörtök hajnalban, az se lepi meg jobban a nőt, mint annak a férfinak a felbukkanása, akibe kislánykorától elszántan és reménytelenül szerelmes, és akivel hivatalosan mindössze egy alkalommal találkozott egy aratóbálon, amikor a fiú tekintete épp csak érintette arcát a bemutatkozás közben.

Amikor reggel a kopogást meghallotta, Isabell biztosra vette, Bud az, a kifutófiú a rendházból, hogy jöjjön azonnal, mert a főnökasszonynak most rögtön van rá szüksége, és amíg Isabell a hűvös lépőköveken végigszaladt, magában füstölgött, és azzal az indulattal csapta ki az ajtót, hogy leteremti szegény Budot, mert háromszor is kopog, ahelyett, hogy várna. És akkor az ajtó mögött nem Bud széles, vigyori képe fogadta, hanem Charles Krilov lenyűgöző látványa, elegánsan, izzadtan és ingerülten, mint valami elkésett karácsonyi meglepetés, mely szívfájdítóan gyönyörűbb, váratlanabb és éppen ezért rémisztőbb minden eddigi ajándéknál.

– Nem kérdezte, ki vagyok – mondta mindezen megállapítások helyett Isabell, és óvatosan a férfira pillogott.

Mit akar vajon?

Míg a hálószobában kétszer átöltözött, újrafonta a haját, és izgatottan fel-alá rohangált, ez járt a fejében. Mit akarhat tőle Charles Krilov? Egy másik élet, egy másik világ képviselője. Az apja küldte? Lehetetlen. Az apja kitagadta, szóba se áll vele, nem ír, és a leveleire sem válaszol, az apja nem lehetett, de ha mégis, akkor se Charles Krilovot küldené, akit valószínűleg nem is lehet csak úgy küldözgetni.

Miért jött hát?

Charles legyűrte mérgét, felemelkedett a székből, lévén ez az egyetlen alkalmatosság, amelyre Isabell leülhetett, és udvariasan oldalra lépett.

– Kérem, Miss. Bross, foglaljon helyet. Beszélni szeretnék önnel.

– Várjon! Hozok egy másikat – ocsúdott Isabell, visszapördült a szobába. Charles természetesen nem követte a hálószobába, de kezében egy székkel felbukkanó nőt tüstént megszabadította terhétől, elvette, és az asztal mellé helyezte a széket.

– Üljön le, és hallgasson végig – mondta határozott hangon, megvárta, amíg a nő elrendezi a ruháját, és ő is visszatért előbbi helyére. – Fontos mondandóm van az ön számára.

Isabell felszegte a fejét, kiegyenesítette a hátát, jobb kezével az asztal alatt oldalra nyúlt, és bátorítón megszorította a mellette ülő kislány balját. Az viszonozta a kézfogást, de tekintetét egyetlen pillanatig sem vette le Charlesról.

Ez a férfi senki emberfiára nem hasonlított, akit a kislány életében látott. Kiglancolt földesúrral volt már dolga, de ebből a magas és szigorú emberből méltóság áradt, nyugalom és határozottság. Esme számára, akit egy fiatal és tapasztalatlan nő egyedül nevelt, és élete nagy részét apácák között töltötte, Charles különleges volt, olyan tulajdonságokkal felvértezett, melyek hiányoztak az anyjából. És megérezte a veszélyt is a férfiban, hogy felbukkanása nem múlik el nyom nélkül, ahogy a tengerben tovahaladó cet is felkavarja maga körül a vizet.

A kislányt megcsapta a változás hűvös fuvallata.

– Először is szeretném biztosítani önt legmélyebb részvétemről, kisasszony – kezdte mondókáját komor ünnepélyességgel Charles. – Az édesapja egy hónappal ezelőtt elhunyt.