Szerelem, vagy több is annál? (Krilov család IV.)

Ki ez a férfi, és mit akar?

A következő héten Isabell keveset gondolt a férfira, akadt elég dolga mással, Mariannal varrták az ágytakarókat a barakkokba, közben építették az istállót, a munkásoknak ebédet kellett adnia, reggel ő vitte Esmét az iskolába és délután haza. A doktort legközelebb hétfő délután látta, Kendallék birtokán, amikor az egyik asszony elvetélt. Délután háromra járt, már rövidültek a nappalok, enyhébbre fordult az idő, Mariannal a készre szegett huzatokat rakodták a cséza hátuljába, amikor a doktor feltűnt mellettük.

Kabátot nem viselt, az inge ujját feltűrté, fáradtnak látszott és megviseltnek.

– Helyes férfi – mondta Mariann, aki szintén a cséza mellett állt, és a közeledő doktort figyelte. – Pont megfelelne Natasának.

Isabell nem felelt, tovább igazgatta a csomagokat, de nem értett egyet a barátnőjével. Müller nyilvánvalóan csélcsap, ha még neki is teszi a szépet, aki férjes asszony, és egyébként se túl mutatós. Rossz a vére, mondogatta a zárdában a főnökasszony az ilyen emberekre, nőkre, férfiakra egyaránt. Biztosan Clarára is ezt mondta, amíg élt, hisz a terhessége miatt dobták ki a kolostorból. Isabell ezt soha nem értette, hogy miért fontosabb a példamutatás a könyörületességnél.

– Jó reggelt, hölgyeim – üdvözölte őket kedélyesen a doktor, amikor hallótávolságon belül ért. – Jól vannak?

– Csodálatosan – ragyogott Mariann. – Rég láttuk.

Isabell lapos pillantást vetett rá. Tudta, minek köszönhető ez a nyájasság. Nem a férfi kellemének szól, Mariann az ifjú házasok bódult szerelmével csügg az urán, kizárólag a leendő rokon látja Müllerben.

– S ön, Mrs. Krilov? Még mindig az új ruháival vesződik? – hagyta Miller figyelmen kívül Mariann sugárzó mosolyát, és fordult Isabell felé. Isabell összeráncolta a szemöldökét.

– Milyen ruhák?

– Ezek – intett Miller a piros, fehér csíkos csomagra. – Amit megvásárolt a minap. Felteszem, Miss Kendallal ügyeskedi össze belőle a szoknyát, vagy mit.

Mariann kissé még a száját is eltátotta a csodálkozástól, és Isabellből kipukkant a nevetés.

– Húsz méter vettem ebből a vastag lenszövetből, Mr. Müller, és ágytakarót varrunk belőle, nem szoknyát. Látszik, hogy fogalma sincs a női öltözékekről.

A férfi elpirult, és nyelt vagy kettőt. Nem tetszik neki, hogy kinevetem, értette meg Isabell, és nem bánta különösebben, ha megbántotta a férfit. Ideje észrevennie, őt hidegen hagyja a sármja. Ám a férfi valószínűleg lenyelte a mérgét, mert töretlen lelkesedéssel kérdezte.

– Átrendezi netán a hálószobáját?

Isabell sóhajtott.

– Korántsem. A munkásszállást akarom kicsit rendbe tenni. Apám kizárólag a gazdasággal törődött, az emberei kényelmét elhanyagolta. Asszonyok és gyerekek élnek ott, és minden elhasznált, dohos, molyrágta.

– Ó – nyugtázta Müller. – Tehát emberbaráti buzgalomból szorgoskodik.

– Én megyek – szólt közbe Mariann, és Isabell látta az arcán a helytelenítést. Megvonta a vállát, hogy ő nem tehet róla, ne rá haragudjon a barátnője. Mariann elmosolyodott, és két oldalról megpuszilta.

– Gyere holnap is! – mondta – Hátha sikerül befejeznünk. – Elbúcsúzott a doktortól, és bement a házba. Isabell is indult volna, mert kezdett elege lenni a méla ácsorgásból.

– Elkísérhetem? – kérdezte váratlanul a férfi, elértve Isabell mozdulatait, ahogy a gyeplőszárakat igazgatja.

– Hová?

– Ahová megy – mondta a férfi, majd sietve helyesbített. – A birtokra, vagy akár az iskolába. Mindkét helyen hagytam félbe dolgom, nekem bármelyik útirány megfelel.

Ebben Isabell erősen kételkedett, de nem akart udvariatlannak tűnni.

– Rendben.

A doktor visszaszaladt a táskájáért, közben vékony zakót is kanyarított magára a házban, majd felpattant Isabell mellé a cséza szűkös bakjára.

– Megengedi, hogy hajtsak? – kérdezte, és Isabell csak bólintott, mert feszélyezte a férfi testi közelsége. Később kezdett feloldódni, mert nem szeretett hajtani, és jól esett, hogy kedvére bámészkodhat, nem kell a lóra ügyelnie. Az őszbe fordult folyópart mellett haladtak, a bokrokon pirosló bogyókban, a fák sárgás, vöröses lombjában gyönyörködött.

A doktor eleinte hallgatott, majd beszélni kezdett magáról. Hogy milyen furcsa neki majdnem húsz év tengeri szolgálat után újra a szárazföldön élni. A tenger, a hajó élete érdekelte Isabellt, kérdezgetett, a férfi anekdotázgatott, mire hazaértek, a bő másfél órás poroszkálás után sokat oldódott Isebellben a görcs. A doktor nem tett kétértelmű megjegyzéseket, nem is bámult rá, nem viselkedett illetlenül, meg se próbálta megérinteni, mint egy hete az utcán, csak beszélt.

Mire befordultak a belső udvar tágra nyitott léckapuján, majdhogynem összebarátkoztak.

Isabell épp egy történeten nevetett a hajósinasról, aki romlott ételt evett, és egyszerre hányt és az árnyékszéken trónolt, amikor meglátta Natasát a ház bejáratánál, a gangon. Talán egy villanás volt, amit átfutott Natasa arcán, Isabell nem is tudta megfejteni, hogy csalódás vagy harag, mert azonnal a szokott hűvös mosolyba fordult.

Mellette a férfi is megláthatta Natasát, mert a mondat közben elhallgatott, és megköszörülte a torkát.

– Miss Krilov – mondta teljesen fölöslegesen.

– Biztosan hazahozta Esmét – mondta Isabell, és bár tudta, hogy ártatlan, valahogy rajtakapottnak érezte magát.

Natasa mosolyogva sietett eléjük, lábszárközépig érő loknis szoknyát és fehér blúzt viselt, derékig érő hajfonata átvetve pihent a vállán

Sose leszek ilyen, kapott Isabell a kontyához, ami szokás szerint szétcsúszott, a haja ezer égtáj felé meredezett. Ilyen hűvös, elegáns és fegyelmezett. S mindezek mellett ilyen jóindulatú. Mert Natasa nem rideg, hisz most is úgy mosolyog rá, mintha nem késett volna a gyerekéért menni, és nem a reményteljes udvarlóval kocsizott volna be nevetgélve az udvarra.

– Esme már uzsonnázott náluk – mondta Natasa, miután biccentett Müllernek és megpuszilta Isabellt. – Hozzád jöttem, mert szeretném, ha megbeszélnénk valamit Esmével kapcsolatban.

– Valami baj van? – kérdezte egyszerre Isabell és Müller, aki szintén lepattant a csézáról, és a sokat emlegetett ágytakarókat nyalábolta fel, hogy bevigye a házba.

– Dehogy – nyugtatta meg őket Natasa. – Az iskolai előmeneteléről lenne szó, de arról is jó, nem rossz értelemben.

Isabell megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

– Nem tudom, miért vagyok ilyen ijedős.

– Minden anya az – simított végig a karján Natasa.

– Hová vigyem – szólt közbe Müller, kezében a takarókkal.

– Mutatom – felelte Isabell, és elindult a barakkok irányába. – Mindjárt jövök, és beszélünk – szólt vissza Natasának, aki rendületlenül mosolyogva állt a cséza mellett. Isabell tekintete a kocsin nyugvó kezére siklott. Úgy szorította a karfát, hogy elfehéredtek a kezén a bütykök.

Tehát mégiscsak rosszul esik neki, hogy Müllerrel jöttem haza, sóhajtott Isabell, és mint már olyan sokszor életében úgy érzete, hogy nincs befolyása az őt körülvevő dolgok alakulására.