Szerelem, vagy több is annál? (Krilov család IV.)

Az amputáció

Miller egyetlen pillantást vetett a szétroncsolt lábra, és utasításokat kezdett osztogatni. Levettette a szobaajtót, és rárakatta a konyhában az asztalra, tiszta lepedőt terített rá – előrelátóan hozott magával többet is –, és az egyszerű műtőasztalra felrakatta a sebesültet.

Ekkora a férfit már kivihetetlen feladatnak bizonyult egy helyben tartani. A láztól és a fájdalomtól szinte eszét vesztette, le akart szállni, de legalább felülni, azt hitte, a kocsmában van, és most rabolják ki. Durván szidta a két társát, akik közül az egyik, a szakállas a vállát szorította le, a másik pedig az ép lábánál fogva igyekezett megfékezni.

Miller az asztal fölé, a gerendából kiálló kampóra akasztotta a viharlámpáját, és maximálisan felcsavarta a kanócot. A félhomálynál alig kevéssel sikerült nagyobb világosságot biztosítania így is. Kinn már besötétedett, a vihar elszántan zörgette a rosszul záró ablaktáblákat, a kanóc fénye libegett a huzatban.

Miller az asztalhoz lépett, és intett Natasának, hogy jöjjön közelebb.

– Maga fog altatni – jelentette ki, és egy szempillantással belefojtotta Natasába a tiltakozást.

– Mivel? – kérdezte Natasa beletörődve az elkerülhetetlenbe

– Éterrel – felelte a férfi. – Nincs más dolga, mint meghatározott cseppszámban csöpögtetni a maszkra az étert. Menni fog.

– Ha maga mondja – felelte Natasa, és engedelmesen elhelyezkedett a sebesült fejénél.

Miller leguggolt a magával hozott két nagy táska közé, kinyitotta a baloldalit, és adogatni kezdte Natasának a szükséges eszközöket. Kötöző pólyát, altatómaszkot, éteres üveget, zsebórát. Natasa kötelességtudóan elszedegetett tőle mindent, amit – anélkül, hogy fejét megemelné –, felnyújtott neki, ám a pólyával, az üveggel és a maszkkal tele lett mindkét keze. Az oldalához szorította a pólyát, áttette a bal kezéből a jobba a maszkot, és ütemkésés nélkül nyúlta a éteres üvegért. A zsebórát már nem tudta elvenni. Miller felnézett, és egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Miller felállt, elvette tőle az éter és a férfi feje mellé állította.

– Ne féljen, Natasa, nem lesz semmi baj – szűrte a fogai között. – Kivágjuk valahogy magunkat.

– Gondolja? – sóhajtott Natasa, és igyekezett fékezni hangja remegését, hogy a saját rettegésével ne idegesítse még jobban a férfit.

A szakállas felfigyelt a néhány szóra, amit váltottak, és rájuk förmedt.

– Ne pofázzanak!

Miller két keze közé fogta a sebesült fejét, és rászorította az altatómaszkot. Tompán szűrődött át méltatlankodása a többszörös géz alól.

– Kérem! – intett az éteres üveg felé a szemével. Natasa lecsavarta a kupakját, és átadta neki.

Néhány cseppel benedvesítette a maszkot és várt. A pénztárosnő is közelebb lépett, aki eddig a szobaajtóból figyelte az előkészületeket.

Hamarosan abbamaradt a sérült férfi rángatózása, és a harmadik társuk végre elengedhette a lábát. Nagy buzgalmában, hogy segítsen, elkezdte az átmeneti kötést lehámozni a roncsolt lábról. A piros kockás kendőt tekerték rá sebtében, ami a bankrablás közben a férfi arcát takarta.

– Ne nyúljon hozzá! – szólt rá Miller ingerülten. – Majd én. – A szakállasra nézett. – Tudják ugye, hogy amputálnom kell a barátjuk lábát? Mégpedig a térde fölött, mert lejjebb túl nagy a roncsolódás. Kezdhetem?

Az asszony felvinnyogott, és a szája elé kapta a kezét, de Miller a szakállas válaszát várta. Nála volt a puska.

– Túléli? – kérdezte az.

Miller vállat vont.

– Talán.

– Mi az, hogy talán? – sikoltott az asszony, közelebb is lépett, de Millert nem merte megütni, ahogy délután Natasát.

– Őket jobb lenne, ha kiküldené – mondta Miller a nő, és a harmadik férfi felé intve, aki továbbra is a sebesült láb mellett ácsorgott. – Nem lesz szép látvány.

– Kifelé – parancsolta a szakállas, és rövid szóváltást követően négyen maradtak a konyhában.

Miller beállította az éter cseppszámát, megmutatta Natasának, a továbbiakban hogyan csinálja, majd átment az ajtóból lett műtőasztal másik oldalára.

– Jöjjön ide – szólt a szakállasra, és megemelte a sebesült lábat. – Tartsa így!.

Levágta a nadrágot a férfi lábáról, lemeztelenítve hegekkel borított combját, térdét. Nem ez a lövés volt az első komoly sérülés, amit életében elszenvedett. A nadrág után következett az ideiglenes kötésül szolgáló kendő, majd lejjebb, a csizma. A szabaddá vált, roncsolt láb rémisztően festett. A lábszár helyén véres hús és bőrcafatok, csonttörmelékek gyomorforgató összevisszasága látszott. Fölötte a combja máris fényesen és lilásan megduzzadt, a rothadás szagát Natasa is érezte, pedig az ember fejénél állt.

– Mi volt ez? – kérdezte Miller – Valami medveölő puska?

A szakállas válasz helyett csak mordult egyet.

Miller felvette az asztalról a leszorításra szolgáló pólyát. A rugalmas, sűrű szövésű kelmét szorosan feltekerte a vöröses szőrrel borított combra. Combközépnél kezdte, és felfelé haladt, egészen a lágyékhajlatig. Amikor végzett, akkor engedték vízszintes helyzetbe a lábat. Miller a másik táskából előszedett egy lepedőbe tekert csomagot, és az üres széken szétterítette az eszközeit. Elővette a szikét, és a szakállasra nézett.

– Azt mondtam, a térd ízület fölött kell amputálni, de lejjebb vágom át a bőrt, hogy a szabad bőrdarabbal fedjem majd be az elfűrészelt csontot – magyarázta.

Natasa csodálkozva nézett rá. Miért csinálja? Persze jobb, előre tájékoztatni a szakállast, mint utólag nyugtatgatni, ha valami nem tetszik neki. Elvégre nála a fegyver.

Miller szikéje nyomán a lábszárból friss vér serkent, és Natasa, hogy rosszul ne legyen, inkább a sebesült arcára szögezte a tekintetét. Csak a szeme környékét látta belőle a maszktól. A jobb szemöldöke fölött anyajegy feketéllett, és cikcakkos heg húzódott a halántékán. Talán kocsmai verekedésben szerezte. Harminc éves, ha lehetett a férfi, és Natasa egy pillanatra megsajnálta. Milyen élet ez, ami bankrablásba torkollik, majd véget ér egy félhomályos viskóban, egy összetákolt műtőasztalon?

Fűrészelés eltéveszthetetlen zaja hallatszott, és szándékosan nem nézett fel. Nem akarta látni, ahogy Miller átvágja a combcsontot.

A szakállas pisszenés nélkül figyelte a szeme előtt zajló szörnyűséget. Talán még csodálattal is adózott Miller szakértelmének. Durva lelkű, közönséges ember volt, de Miller, legalább időszakosan, kivívta az elismerését. Natasa orvos lányaként tudta, hogy Miller számára nehezebb volt eldönteni, hogy mit csináljon, hol és hogyan, mint végrehajtani azt, maga a műtét valóban jóval látványosabb, mint az évek tapasztalatát igénylő döntés.