Szerelem, vagy több is annál? (Krilov család IV.)

Az elhagyott menyasszony

Charles legalább tíz perce álldogált a földet söprő csipkefüggöny előtt, háta mögött összefont kézzel, és várta Laurát. A lány azért késik, gondolta, hogy megleckéztesse őt, aki elhagyta.

Mielőtt Mexikóba indult nem jutott ideje a Mayer házba látogatást tenni, és maga akarta elmondani a lánynak cselekedetei okát, noha Laura más értesült a történtekről, Bross haláláról, a fogadalomról, amit a haldoklónak tett, és a házasságáról is.

Az ajtónyílás zajára megfordult. Laura könnyes szemmel sietett hozzá és átölelte.

– Óh, Charles! – sóhajtotta a férfi mellére borulva. Az átölelte, szorosan, ahogy mindig is szokta, és arcát a hajára simította.

– Bocsáss meg, drágám! – súgta esdeklőn. – Bocsáss meg, kérlek. Rettenetesen szégyellem magam, de nem volt más választásom. Kénytelen voltam elvenni Isabellt. Megígértem az apjának.

Laura elhúzódott tőle, az ujja hegyével a könnyeit törölgette zavartan, és leszegte a fejét.

– Nekem is tettél ígéretet – súgta a földnek. A férfi sokáig késlekedett a válasszal, olyan hosszú ideig, hogy Laura legyőzte félénkségét, és rá emelte a tekintetét. Bizonytalanságot és gyötrődést látott. – Miért Charles? Miért? Hisz szerettél engem.

– Most is szeretlek – vágta rá sietve Charles, majd nagy levegőt vett, hogy kimondja a szörnyű igazságot. – Én öltem meg Brosst. Én okoztam a halálát. Azért engedtem neki.

Laura aprót sikkantott, és nagy szürke szeme elkerekedett a rémülettől.

– Te? Azt mondták, egyik embere volt. Hogy harcba keveredett az embereivel, és az egyik lelőtte.

– Én tettem – mondta Charles, és nem bírt tovább mozdulatlan maradni, járkálni kezdett a szobában. Az ablak és a kandalló között, hosszú léptekkel, a kézi csomózású, drága, afgán szőnyeget taposva.

– Én húztam meg a ravaszt, és ráadásul fölöslegesen. – Kínzott tekintetét a nőre vetette. – Senkinek nem mondtam ezt el, a családom tapintatból nem kérdezte, a húgom pedig, aki ott volt, az őt ért megrázkódtatástól nem emlékezett semmire.

– Azt beszélik, Bross elrabolta Natasát – vetette közbe Laura, hogy a férfi izgatottságát oldja. – Érthető a haragod.

Charles megrázta a fejét.

– Nem a harag volt az oka. Egyszerűen a rossz helyzetfelismerés.... – kezdte felidézni a négy héttel ezelőtt történteket. – Apám rám bízta Natasát, és én hagytam, hogy Bross rátegye a kezét. El akarta venni feleségül.

– Óh! – sóhajtott Laura. – Szerelmes volt belé?

A lány jóhiszeműségét látván Charles feldúlt állapotát meghazudtolva, elmosolyodott.

– Dehogy. Kizárólag a vagyonát védte. Valami bonyolult örökösödési ügy következményeként szüksége volt a házasságra Natasával. És a nővérem önszántából sose megy hozzá. Kényszeríteni akarta. Csak elfajultak a dolgok. Az emberei nem engedelmeskedtek neki, és ... – Charles tétovázott, kímélni akarván a nőt a szörnyű részletektől. – ...bántani akarták Natasát. Mire én odaértem, Bross már megbánta a nőrablást, és megpróbálta menteni a húgomat.

Megáll, szembe fordult Laurával, és mintha vádlója előtt bizonygatná igazát, széles taglejtésekkel kísérve a mondandóját, magyarázta.

– Egy félig beomlott kápolnában voltak. A sötétben alig láttam valamit. Akkor értem oda, egyedül, és tudtam, hogy Natasa benn van négy férfival. Bross néhány nappal azelőtt hidegvérrel megöletett egy ártatlan nőt, semmi jóra nem számítottam tőle. Eszemet vette az aggodalom. Amikor az első lövés eldördült, nem bírtam tovább. Berontottam, és ott találtam Brosst a húgom mellett a földön, kezében egy pisztollyal. Épp rám fogta. Ő se tudta izgalmában, ki vagyok. És én se gondolkoztam, egyből lőttem. A lövés leszakította a karját. Ömlött a vére, rá Natasára, akiről azt sem tudtam, él-e még. – Elhallgatott, befejezte a járkálás, az arcát eltorzította az önvád. Jóval csöndesebben folytatta. – Másnap reggelre Bross halott volt, én nyomorult pedig elkötelezett a Bross birtok jövője iránt.