Szerelem, vagy több is annál? (Krilov család IV.)

Az ünnepi vacsora, és az első csók..., hűha!

Vacsora alatt Isabellt leginkább a ruhája feszélyezte. Először viselt ilyen divatos és drága holmit, ráadásul ez túlságosan feszült rajta. Mindenütt. A mély dekoltázsától kezdődően a szűk derékon át a szoros szoknyarészig. Hol volt már az abroncsos szoknya kényelmes terebélyessége? Ezen a nyáron a hölgyek amellett, hogy nehezen kaptak levegőt a feszes fűzőben, tipegve voltak kénytelenek közlekedni, akár a megnyomorított lábú kínai nők, csak az amerikai nőket nem a cipőjük, hanem csőszerű szoknyájuk akadályozta a mozgásban.

Isabell már túlesett a bemutatkozásokon, és a vacsora megaláztatásain, amikor mindenki észrevette, hogy az ifjú asszony nem tud mit kezdeni a sokféle tányérral, pohárral, és evőeszközzel. Erre a két órára, a Krilovéknál elköltött első vacsorára Isabell évekig emlékezni sem szeretett. Míg a többi meghívott hamar átsiklott az asszony tévedései fölött, ő katasztrófának érezte, hogy az előételhez kiskanállal látott neki, pedig a fűszerezett vajat – fel sem ismerte a vajat abban a fodros gömböcskében, ami a kistányérja közepén díszelgett – késsel illett a pirítósra kenni.

Amikor a háziasszony asztalt bontott, Isabell pirulva és könnyes szemmel menekült a szomszédos helyiségbe, hogy megnyugodjon kissé.

A könyvtárszobában találta magát, a félhomályban a kandalló pislákoló tüze világított, és a nagyvárosok elmaradhatatlan esti fénye szivárgott be a franciaablakon.

Isabell a kandalló márvány szélének dőlt, és úgy érezte, képtelen megbirkózni a feladattal, hogy Charles Krilov felesége legyen. Naivan azt képzelte, kizárólag Charlest kell megnyernie magának. Erre rá kell döbbennie, hogy a házasság nem két ember szövetsége, hanem két család, neveltetés, ízlés és temperamentum összecsapása. Ő pedig ehhez túl gyenge. Képtelen megkapaszkodni, és hamarosan, mint valami bűzös daganatot, kiveti magából a Krilov família.

– Isabell! – szólt be Charles az ajtón. – Itt van?

Az asszony fontolgatta, csöndben marad, aztán elcsábulva az lehetőségtől, hogy kettesben lehet a férjével, megszólalt.

– Igen. Itt vagyok.

Charles beljebb lépett az ajtón, a fényözönben úszó szalon szolgáltatott hátteret sötét alakjának.

– Mit csinál itt, a sötétben?

– Nincs sötét – válaszolt Isabell a kérdés második és lényegtelen részére.

Csak sejtette a férfi arcán megjelenő mosolyt.

Charles behúzta maga mögött az ajtót, megállt előtte, és várva, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez.

– Látom, idegenkedik a tudomány vívmányaitól – mondta még mindig mosolyogva. – Miért nem gyújt villanyt? Biztosra veszem, délután Szása töviről, hegyire elmagyarázta önnek a villanykapcsoló használatát.

Isabell felkacagott. Ez a meleg, gyöngyöző hang mindig Charles szívébe markolt. Olyan volt, akár egy simogatás.

– Elmagyarázta, igen.

Charles már jobban látott, nem fenyegette a veszély, hogy átesik egy útban felejtett széken, közelebb sétált a nőhöz.

– Miért menekült el? – kérdezte meglepő kedvességgel. – Megbántottuk netán?

– Nem, nem – rázta a fejét határozottan Isabell. – Én vagyok a hibás. Elveszettnek és setének érzem magam. Nem tudom, mit kell tennem, felállni, vagy leülni, megszólalni, vagy hallgatni. Mint amikor az apácarendben az első misén részt vettem. Sose tudtam, mikor mondjam együtt a szöveget a pappal, és mikor csak ismételjem utána, mikor térdeljek le, álljak fel vagy üljek le. Szörnyen kínos volt. Ráadásul a ruhám is kényelmetlen. Gyönyörű, sose volt ilyen rajtam, csakhogy túlságosan szoros. Úgy érzem magam benne, mint egy kötözött sonka selyem zsinórba bugyolálva.