Szerelem, vagy több is annál? (Krilov család IV.)

A tűz (16 éven felülieknek)

Isabell a zajra ébredt, és rögtön utána megérezte a füstszagot. Esme békésen aludt mellette, de szemben, a falon közeli tűz fénye táncolt. Valami ég az udvaron, eszmélt és kipattant az ágyból. Sietve magára rángatta a tegnapi ruháit.

– Hová mégy? – kérdezte Esme álmosan.

– Tűz van. Segítenem kell, de te maradj a szobában. Ígérd meg, hogy nem mozdulsz innen, ne keljen érted is aggódnom.

Esme már felült az ágyban, és riadt arccal figyelte az anyja készülődését.

– Megígérem. Maradok. Visszajössz hamar?

Isabell röpke puszit nyomott a homlokára.

– Hát persze, hogy vissza kicsim. Nem lesz semmi baj, ne aggódj. Sokan vannak kinn, mind erős felnőttek.

– Akkor te minek mégy? – kérdezte Esme ásítva, és visszadőlt a párnára.

– Magam se tudom – mormolta Isabell és végigszaladt a folyosón.

A szabadban kaotikus kép fogadta A főépülettől vagy háromszáz lábnyira felhúzott istálló teteje lángolt, az ég felé szökő lángnyelvek szikraesőt hánytak a magasba és az udvaron sürgölődő emberekre. Lehettek vagy ötvenen, már megkezdték az oltást. Az itató vályú mellől hordták a vizet, két férfi a kút mellett a kézi pumpás tűzoltó kocsit töltötte újra éppen.

A lovak? Isabell megkereste őket a tekintetével. Sikerült kimenekíteni őket, a közeli karám kerítése mögött nyargalásztak. A levegőt ordibálás és parancsszavak zaja töltötte ki, Isabellt izgatott emberek lökdösték.

Sehol nem látta Charlest.

– Az úr? – kérdezte egy ismeretlen férfitől, aki díszes nyerget cipelt a vállán.

– Az úr meghalt – mordult rá a férfi.

Isabell rémülten kapott a szájához, aztán ráeszmélt, a férfi minden bizonnyal a halott apjára gondolt, nem Charlesra. Őt emlegették az úrként még mindig. Hol lehet Charles? Este látta utoljára, most pedig nincs sehol. Mrs. Fox az intézővel beszélget a ház mellett, és a lovarda vezetője kezeli a tűzoltó kocsit. Kevés eredménnyel, a kőépület ablakkeretei is lángot fogtak, a tető hamarosan beomlik, ég a faszerkezet.

Isabell megragadta egy asszony karját, aki a kormot mosta le a kút mellett a lába száráról.

– Ki hozta ki a lovakat? – kiáltotta, hogy meghallják a nagy zajban.

Az asszony ráemelte a tekintetét, de nem látszott megismerni.

– Ki hozta ki a lovakat? – ismételte meg Isabell.

– Krilov meg a lovász – felelte az asszony, és kirántotta a karját Isabell szorításából.

Isabell egyre jobban aggódott. Ha Charles nincs itt, akkor nyilván benn van az épületben. Visszafordult a mosakodó asszonyhoz.

– Maga látta?

– Mit? – kérdezte az kelletlenül.

– Az uraságot? Krilovot?

Az asszony megrántotta a vállát, és leengedte a szoknyáját a lábszárára.

– Még az elején – mondta.

– Azóta nem? – kiabálta Isabell legalább annyira a rémülettől, mint a zaj miatt.

Az asszony némán rázta a fejét.

Benn van. Isbaell tudta, érezte. Ha nem így lenne, itt igazgatná az embereket, kezelné a tűzoltókocsit, vagy utasításokat osztogatna. Lehet, valami baj érte, elesett, vagy megtaposta egy ló.