Szerelem, vagy több is annál? (Krilov család IV.)

Krilovéknál

Isabell lopva a férjére nézett. Charles a kocsiszekrény oldalfalának dőlve aludt. Nyúzottnak látszott, haja rendetlenül lógott a homlokába, arccsontján egészségtelenül vörösre pirult a bőr, amely nem barnult, hanem égett a mexikói napon. Isabell elérzékenyült a látványtól, és nehezére esett, hogy legalább egy pillanatra, ne érintse meg a férfit. Merész vágyáról azonnal letett. Ahogy a kolostor kifutófiújának arcát természetes gyöngédséggel gyakran megsimogatta, úgy Charlest – az esküvőt követő futó csókon kívül – egyetlen egyszer sem érintette. Charles rosszul tűrte a bizalmaskodást. Lelkiismeretesen biztosította kényelmüket, hogy kapjanak puha ágyat, forró fürdőt, és bőséges vacsorát, minden este jó éjt kívánt, és reggel szertartásosan érdeklődött hogylétük iránt, csak a melegség hiányzott a hangjából, és a valódi érdeklődés a szívéből.

Talán a lelke is olyan, akár a felöltője, makulátlanul tiszta és pasztellszínű, gondolta Isabell. Mégis szeretem, sóhajtott, mert hiszem, hogy boldoggá tudnám tenni, és ő egyetlen kedves szavával boldoggá tesz engem.

Charles érezte, hogy a nő nézi, mert úgy hiszi, alszik és megteheti. Nem hibáztatta érte. Ő is gyakran felejtette rajta a tekintetét. Muszáj volt minduntalan ránéznie, olyan szokatlan a jelenléte, a külseje, a viselkedése, a mindenből túl sok lénye. Noha Charles eltökélten igyekezett biztosítani köztük a távolságot, külön kabint és hálószobát, sokkal több időt töltött Isabellel, mint eddig bármelyik nővel, az anyját is beleértve. Meglepte a házastársak elkerülhetetlen összezártsága. Együtt utaztak, étkeztek és éltek. Minduntalan úgy alakult a helyzet, hogy maga mellett tudta Isabellt. Amikor például nem hagyta a nőt szó nélkül magára a szállodában, hogy üsse el az időt, ahogy tudja. Furcsa lett volna, ha egyedül megy sétálni, nézelődni és friss levegőt szívni a kikötőbe, míg Isabell Esmével a szállodában gubbaszt. Ahogy az apartman nappalijában se hagyta magára, lefekvésig mellette maradt. Nem vonul vissza a szobájába idő előtt, viszont beszélgetni sem akart, ezért öregesen szundikált a kerevet sarkában, míg az asszony a gyereknek felolvasott, és ahogy a kocsiban most is alvást színlelt.

Ki is gúnyolta magát a fondorlatért. Miért nem néz fel, és hozza zavarba a bámészkodó asszonyt?

Kinyitotta szemét, és Esme tágra nyílt tekintetével találta magát szemközt. A kislány elmosolyodott, és Charles viszonozta a mosolyt. Nem győzött hálát adnini a sorsnak, hogy a gyerek ilyen bájos és kedves.

– Fáradt vagy? – kérdezte aggódón a kislány.

– Kicsit – vallotta be Charles, és feljebb húzódzkodott. – Összetörtek a kényelmetlen fekhelyek. Alig várom már, hogy a saját ágyamban aludjak.

– A mamit is beengeded magad mellé? Együtt alszotok majd? – kérdezte Esme. – A házasok úgy szoktak.

Charles tovább mosolygott.

– Honnan tudod? Te nem vagy házas.

Esme értette a viccet. Felnevetett. – Marilou mondta. Hogy az apja meg az anyja az egyik ágyban alszanak, és ő meg a két öccse, a másikban.

Isabell elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzon.

– Esme! – szólt rá a gyerekre, de hangjából hiányzott az él. – Nem illik faggatózni.

– Nem faggatózom – vágott vissza durcásan Esme. – Kérdeztem. Marilou azt mondta, ha az apja későn jön haza a kocsmából, az anyja kizavarja a pajtába, mert büdös. A tehénnel alszik ilyenkor a szalmán.

– Marilou családja szegény. Kevés ágyuk van. Mr. Krilov nem szorul a pajtára, és minket se küld oda. Mr. Krilov palotában lakik. Mindenkinek jut egy saját ágy. Neked, nekem, neki – magyarázta higgadtan Isabell, noha ez a kérdés, az együtt, vagy különalvás kérdése megoldásra váró gondként gomolygott napok óta a fejében. Idegenek között nem bánta, ha kibeszélik, hogy a fiatalasszony a gyerekkel hál, de a családtagok előtt nyíltan vállalni házasságuk sutaságát, elkeserítő érzés. Ennél csak az volna szörnyűbb, ha Charles megkövetelné, töltse vele az éjszakát, és közönyösen a magáévá tenné.