Szerelem, vagy több is annál? (Krilov család IV.)

Karácsony az árvaházban

A karácsonyi ünnepségen Natasa nem kerülhette tovább Millert. Legalábbis feltűnés nélkül nem. A díszteremben ott tolongott a város előkelősége, ami azért sem tolongásban, sem előkelőségben nem túl számottevő, de a tömeget és a zsivajt, ahogy majd az ünnepi műsort is, az intézet neveltjei adták. Ünneplőben szaladgáltak a folyosón, tülekedtek az első sorban a legjobb helyekért, Natasának kezdett megfájdulni a feje, amiben a számtalan gyertya füstje is szerepet játszott, de hiába beszélt Mariannak, hogy nem kell felgyújtani a házat az ünnepélyesség kedvéért, mióta gyermeket várt, a húga érzelgős lett..

Natasa bemenekült a szobájába, és neki döntötte a hátát a csukott ajtónak. Erőt gyűjtött. Látta Millert az előbb, amikor lenézett a második emeleti ablakból. Gertuddal és a polgármesterrel érkezett kocsin, combközépig érő bundát viselt fekete kalappal, amin megült a hó az idő alatt, amíg bekísérte Gertrudot az épületbe.

Másfél hónappal ezelőtt, azon a szörnyű hajnalon, amikor a seriff rátörte a banditákra az ajtót, Miller fenn maradt a padláson, hogy ne keverje hírbe Natasát. A doktor elrablása nem került napvilágra. Natasa egyedül ereszkedett le a kamrába, majd az önkéntes polgárőrrel kettesben kocsizott vissza az árvaházba. Nem tudni, Miller mikor szabadul önként vállalt fogsáságból, valószínűleg csak este, amikor az utolsó ember is elhagyta a tanyaházat.

Natasa fölöttébb hálás volt a tapintatáért, a hálájának azonban nem adott hangot, mert képtelennek érezte magát beszédbe elegyedni a férfivel, mert hacsak a távolból meglátta, feltolultak az intim emlékei, és ettől lángba borult az arca. A férfi illata, a szája a halántékán, a nyelve a szája sarkában, a fülét betöltő zihálása, és persze a keze. Ahogy simogatja, belé csusszan, kitölti. A hangja.

– Nem teszek kárt benned – súgta elfúlva Natasa fülébe.

Épp elég nagy kárt tett, gondolta Natasa, és érezte, hogy közel áll a pityergéshez. Addig csak tetszett neki Miller, de ez után a szörnyű nap után menthetetlenül beleszeretett. És nem a kéj, mit neki köszönhet, hanem a nyugalma miatt. Ahogy kezdettől védelmezte Natasát, akire évek óta mindenki csak védelmezőként tekintett. Elmenekülhetett volna, de nem tette. Soha nem felejti el az ujjai látványát, ahogy a szerencsétlen férfi lábán a sebet varrta. Az arcán a megfeszített figyelmet. A határozottságát, ahogy azokat az otromba embereket engedelmességre kényszerítette. Lenyűgözte Natasát, aki hiába tudta, hogy az ilyen kiélezett helyzetekben születő érzések nem megalapozottak, nem tudott mit tenni a szerelme ellen.

Kopogtak az ajtón.

– Miss Krilov. – Kitty Brown dugta be a fejét. – Itt van?

– Mi történt, Kitty? – húzta ki magát Natasa – Ég a ház?

– Dehogy – vigyorgott Kitty. – Csak azé' keresem, mert el akartam mondani, hogy megint gyerekünk lesz.

Natasa tekintetet végigsiklott Kitty gömbölyded alakján. Az előző szülése után még nem nyerte vissza a formáját, és lám, újabb baba.

– Gratulálok – mondta, aztán nem bírta megállni. – Várhattatok volna még. Nyár végén született a második.

Kitty vállat vont, és követte Natasát a folyosóra, majd tovább a díszterem irányába. Natasa az ajtóban egy vállon veregetéssel útjára engedte, és elindult üdvözölni a díszvendégeket, vagyis a polgármester, a feleségét és Gertrudot, akik a terem elejében, a zongora mellett ácsorogtak.

Millerrel együtt. A férfi még nem vette észre Natasát, valahová a terem túloldalára nézett. Mindkét kezét a zakója zsebébe süllyesztette, száját összeszorította, és az arckifejezéséről Natasa hirtelen nem tudta eldönteni, hogy fájdalmas, vagy csupán feszült. Natasa önkéntelenül követte a férfi tekintetét, és azonnal megértette az elkeseredés okát. Isabell tündökölt a bejáratnál Charles oldalán. Vagyis két oldalról fogták közre Esmét, aki ugyanolyan smaragdzöld ruhát viselt, mint az anyja. Esme elszaladt, hogy csatlakozzon az osztálytársaihoz, Charles pedig kinyúlt, magához vonta a feleségét, és homlokon csókolta.

Natasát elöntötte a szín tiszta irigység. Isabell tündökölt a mély dekoltázsú ruhában. Az utóbbi hetekben kivirult, a színe, a tartása, a mosolya. Ragyogott. Szerelmes, kétség sem fért hozzá. Szerelme tárgya pedig a férje, aki ebben a ragyogásban kissé félszegen, de annál büszkébben sütkérezett.

Miller még mindig őt szereti, kesergett Natasa. Pedig láthatja. hogy semmi esélye. Isabell valószínűleg várandós is, noha nagyon az elején tart. Most is a hasán pihen a bal keze, míg a jobbal Charles derekát öleli.

Natasa visszafordult Miller felé, és megremegett. A férfi már nem Isabellt nézte, hanem őt, és a feszültség csak nőtt az arcán, jottányit se csökkent.

Natasa kihúzta magát, végigsimított vajszínű ruháján, felszegte az állát, és a polgármester üdvözlésére indult. Nem is ment, vonult. Pici léptekkel, mintha úszna a levegőben. A gyerekek óceánja szétnyílt előtte, ő megsimogatott egy arcot itt, belemosolygott egy szempárba ott, de közben őrizte jól begyakorolt hűvösségét. Derékon túl érő, ébenfekete haja kibontva simult a hátára, mint egy fátyol. Gyönyörű volt. Gyönyörű, de minek? Gyönyörű, de kinek?