Az Örökösök ( Loki ff. )

31.Búcsú

Loki elsétált.

Amikor a léptei már nem visszhangzottak, sírva a padlóra borultam. A hasamat szorítgattam, hátha a külső fájdalom enyhíti a görcsöt a gyomrom legmélyén. Fuldokoltam a sírástól és életemben először nem akartam semmit érezni. Meg akartam halni. Az sem érdekelt volna, ha az egész hely porrá ég körülöttem. Bármi jobb lett volna. Minden halál kellemesebb lenne, mint túl lassan abba belehalni, hogy az akit szeretsz nem lehet veled. A magány lassan öl.

De végül a Nemesnek így is úgy is igaza lesz. A Szerelem elméket és embereket öl. 

~~~

Thor megpróbált lábra állítani, de eltaszítottam magamtól. 

- Ez a te hibád! - ordítottam rá, mire ijedten nézett rám. 

Ha más helyzetben nézünk farkas szemet, talán megsajnálom az arcáról lerítt szomorúság miatt, de a dühöm erősebb volt. Talán soha nem voltam még ennyire mérges Thorra. Sőt, talán soha nem is voltam igazán mérges rá, de most igen. A dühöm szinte égetett belülről, a bőröm alá fészkelte magát és onnan mardosott, a véremben mintha csak folyékony düh keringett volna. 

- Ha nem bonyolítod meg a dolgot, most itt maradna. VELEM - kiabáltam - Elvesztem az egyetlen embert, aki nélkül nem tudok élni, miattad! Most boldog vagy? Gratulálok, nem kell felelősséget vállalnod Asgardért és a trónért se! De ki vállal felelősséget, amiért egyedül maradok? Tán ezt is nekem kéne csinálnom? - zihálva néztem rá. Mintha a szemében könnyeket véltem volna felfedezni, ezért halkabbra fogtam a hangomat - Thor a mennydörgések Istene, Odin legidősebb fia és örököse! Azt kívánom bárcsak tudná mindenki mennyire gyáván megfutamodtál a felelősség elől! - azzal felálltam és ott hagytam a földön térdelő megsemmisült Thort.

Úgy éreztem, hogy szavaim épp akkora fájdalmat okoztak neki, mint nekem Loki kijelentése. 

Dörömbölni kezdtem Loki szobájának ajtaján, mintha csak valami súlyos vészhelyzet lenne. Ha jobban bele gondolok tényleg az volt. Amikor Loki legutoljára ellökött magától a jégóriásoknál kötöttem ki, akik majdnem ledobtak egy szikláról. Rettegtem attól, hogy megint valami meggondolatlanságot teszek nélküle. Vagy rosszabb. Ő tesz valami kegyetlenséget, csak hogy enyhítse a saját fájdalmat.

Loki nem nyitott ajtót, csend volt. Túl nagy csend. Éreztem hogy nincs bent.

Két őrt Loki után küldtem,hogy keressék meg őt nekem, ám azok szomorú hírt hoztak vissza. Loki nem volt sehol a palotában. Valószínűleg egyből tovább állt, nehogy meggondolja magát.Vagy én meggyőzzem őt.

 - Megkérdezzük esetleg Heimdallt? - jött a kérdés az egyik kedves Őrtől, mire megráztam a fejemet.

- Ha ő ily könnyen feladja én miért tartanék ki mellette? - sóhajtottam, de szinte már csak magamnak magyaráztam.

Thor késő este, amikor lefekvéshez készülődtem bekopogott hozzám, de nem engedtem be. Elkezdett magyarázkodni és békíteni azzal, hogy egy csapatot Loki után küldött, hogy hozzák őt haza, beszéljük meg, gondoljuk át, találjunk más megoldást. Nem válaszoltam neki. Nem is tudtam volna mit. Értelmetlennek láttam. A magány szinte megnémított. 

Olyan erővel száguldozott bennem a fájdalom, hogy el sem tudtam képzelni, hogy volt idő amikor nyomuk sem volt a testemben. Vajon Loki vissza fog jönni hozzám? Tud nélkülem élni? És ha igen, meddig? Én tudok nélküle élni? Mikor fogok belehalni a hiányába? A lelkem fele vele ment, olyan érzések és gondolatok kavarogtak bennem, mint amikor azon a midgardi tenger parton Hela pár percre a halottak világába taszította Lokit.