Love in the Castle

Gyűrű

Britney

- Persze, hogy kérdezhetsz - válaszoltam. Úgy éreztem, hogy tudom, mit szeretne, de nem voltam benne biztos. Lélegzetvisszafojtva vártam.

- Ha már úgy is lesz babánk, meg randizunk... jó, ezt nem így kell kezdeni. Figyelj - Láttam a sötétben, ahogy zavarában beletúrt a hajába. -, mi most együtt vagyunk, úgy igazán?

- Azt hittem, hogy ezt neked kell megmondani. De szerintem igen.

- Szerintem is.

- Akkor járunk - nyugtáztam én is.

- Mindjárt jövök - kihúzta a kezét a fejem alól, aztán kiment a fürdőbe. Nem erre számítottam, és egy kicsit el is szomorodtam, hogy csupán ennyi volt az egész. Hallottam, ahogy lehúzta a vécét.

- Tehát – bemászott mellém, de nem ölelt át, csak belefúrta a tekintetét az enyémbe. - Ott tartottam, hogy mivel már kisbabánk is lesz, és most, hogy hivatalosan is együtt vagyunk, mi lenne, ha szintet lépnénk?

Összeszorult a torkom a gondolattól, a gyomrom pedig kellemesen bizseregni kezdett. Reméltem, hogy most már tényleg ki fogja mondani, és nem csak húzza az agyam. Nem tudtam ő milyen szintre gondolt, de abban reménykedtem, hogy mindketten ugyanazon kattogunk.

- Alapvetően is ez lett volna a terv, de engem az nem is érdekel. Britney - végigsimított az arcomon - nagyon-nagyon szeretlek. Képes lennék érted, még akár megölni is valakit.

Döbbenten néztem rá. Megálmodtam a pillanatot. Ezt a mondatot mondta az álmomban is, kristálytisztán emlékeztem rá. És abban az álomban volt egy gyűrű is. Reméltem, hogy most, a valóságban is lesz.

- Most, hogy ezt így kifejtettem, és totál hülyét csináltam magamból, mégis megkérdezem. Britney Alecia van Handerson, a lehető legboldogabbá teszel, és leszel a feleségem? Hidd, el letérdelnék, de az ágyban vagyunk, és azt hiszem egyetértesz azzal, hogy nem akarunk innen kikelni.

Ugyan ő nem akart kikelni, én mégis sokkos állapotban ültem fel. Mondani akartam valamit, de nem találtam szavakat. Éreztem, hogy ezt szerette volna mondani, de nem hittem benne eléggé, és azt hiszem nem is voltam rá felkészülve, de az ember ilyenre sohasem készülhet fel eléggé. Idő közben Sam is felült, a kezében ott pihent a nyitott plüssdoboz, benne a gyűrűvel. Ekkor leesett, hogy még mindig nem válaszoltam.

- Én is nagyon-nagyon szeretlek - A nyakába borultam, ez volt az összes, amit ki tudtam nyögni.

- Akkor ezt vehetem egy igennek? - Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- A legnagyobbnak - bólintottam. Homlokommal végigsimítottam a mellkasán.

Kotorászni kezdett a kezem után, aztán amikor megtalálta felhúzta a gyűrűsujjamra a gyűrűt.

Kitapogattam a telefonom, elhúzódtam tőle, aztán nagyjából belőttem az ujjam, és csináltam egy képet. Felvillant a vaku. Nem volt kedvem villany kapcsolni, sokkal romantikusabb volt a sötétben.

Nem lettem volna lányból, ha nem érdekelt volna a gyűrű. Eszméletlenül szép volt. Óriási gyémánt volt a közepén, a megszokott ezüsttől eltérően vörösarany karikába volt belesüllyesztve a nagy gyémánt melletti három-három kisebb gyémánt. Abszolút imádtam, az első pillanattól fogva.

Újra és újra megcsókoltam Samuelt. Egyre hevesebben, és akaratosabban. Végül ő húzódott el, hogy levegőt kapjon. Lihegve dőltem vissza az ágyba.

Akartam őt. Mindennél jobban. Akartam, hogy újra átéljem azt, amit a repülőgépen a bőrkanapén, amit a hotelban annyiszor az alatt az egy hét alatt, és amit a távozása napján. Mellette akartam lenni. Örökkön-örökké. Nem féltem. Bizonyított, sokat. Nem haragudott, nem is érdekelte, hogy lefeküdtem Logannel. Egyedül az érdekelte, hogy velünk mi lesz, hogy milyen lesz a mi jövőnk, és ez erőt adott nekem arra, hogy csak a jelenre koncentráljak. Samuelt csak és kizárólag én érdekeltem, engem pedig csak és kizárólag ő.