Love in the Castle

Sam

Dorothea

- Egyetlen dologról van szó csak, ami nekem éppen elég. Lesztek szívesek nem beleszólni az irányításomba, azután, amiket műveltetek. Könnyen mutogattatok ujjal, amíg a kis titkaitok biztonságban voltak. Azt hiszem, hogy messze le vagytok maradva mögöttem uralkodás és erkölcs téren. De mégis azt mondjátok meg, hogy honnan a fenéből jött nektek ez az egész? Komolyan egy csepp eszetek sincsen? Képesek lettetek volna hozzáadni Liamhez?

- Nem. – Apa megrázta a fejét.

- Nekem nagyon úgy tűnik pedig.

- Nem. Az egyetlen és első célunk Daniel volt. Fritz és Maria bekavartak. Tisztára akarták mosni a nevüket. Eltüntettük a kapcsolatot a két család közt minden létező felületen, de az emberek emlékezetét nem tudtuk tisztára mosni. Azt akarták, hogy a Meribelle név újra tiszta legyen, és úgy gondolták ezt úgy érhetik el, ha egyesül a két család. Pontosan tudtuk anyával, hogy ez egy olyan hülye ötlet, amennyire csak lehet. Azért mentünk bele, mert csökönyös vagy Doroty, és kérlek, ne sértődj meg ezen. Nem mentél volna bele egy elrendezett házasságba. A látszat kedvéért ajánlottuk fel Liamet is. Így választhattál közte és Daniel között. Elnézésetek kérjük. A tiéd is Daniel. Ami pedig Britneyt illeti, erre próbáltunk figyelmeztetni korábban, de te hajthatatlan voltál, és nem akartad, hogy beleszóljunk. Őszintén sajnáljuk.

- Doroty, csak kérlek bocsáss meg. – Anya össze volt törve, de meg kellett acéloznom magam.

- Nem tudok. Most rögtön nem - mondtam hűvös hangon. És őszintén beszéltem, ami sok az sok, és nekem nagyon elegem volt.

Anyám és apám sorra kimentek a szobából. Ketten maradtunk, Daniel és én. Közelebb léptem a sebes arcú férjemhez. Végigsimítottam az arcán, ahol a karcolások már kezdtek hegesedni. Nem voltak nagy sérülések, de nem néztek ki szépen a mindig makulátlan, sármos arcán.

- Ez be fog lilulni - húztam végig az ujjam a szeme alatt. Elég szép monoklit szerzett.

- Nem számít - legyintett. Magához húzott, majd megcsókolt. A derekamat kezdte simogatni. Beletúrtam a hajába, szinte teljesen elengedtem.

- Thea. Sajnálom - mondta.

- Mit?

- Hogy nem tudtalak megvédeni. Most az egyszer nem tudtalak megnyugtatni, de őszintén szólva nem is akartalak, teljesen jogosan borultál ki. Viszont nem tudnám magamnak megbocsátani, ha emiatt nem lenne babánk.

- Az nem a te hibád lenne - szorosan hozzábújtam. – De túlélte. Nézd, nincsen sehol vér, sem magzatvíz. Az Agrethe lányok ennél többet is túl tudnak élni.

- Inkább ne legyen ennél több – Daniel felnevetett, mire bólogatva megcsókoltam.

Most, hogy látszólag minden rendeződött koncentrálhattam egy számomra nem annyira, az országnak még is fontos dologra. Ez pedig nem volt más, mint a francia külügyminiszter, aki az ominózus nyaralás óta fúj rám. Enyhén. Bármennyire nem akartam vele kapcsolatba lépni, lassan egy hét elteltével már nagyon is ideje volt. Kezembe vettem a vonalas telefont, és tárcsázni kezdtem. Természetesen egy titkárnő vette fel.

- A külügyminiszter úr irodája, miben segíthetek? - szólt bele a vonalba a vékony hangú nő.

- Dorothea Celest Agrethe van Handerson vagyok. A Külügyminiszter urat keresem.

- Jelenleg nem tudom kapcsolni. Megismétli hívását később, vagy várakozik?

- Várakozok - feleltem. Félretettem a kagylót, de még úgy is tisztán hallottam, hogy az "Egy kis türelmet kérünk, azonnal kapcsoljuk" szöveg után elindul a Marseilles első versszaka. Aztán megint az idegesítő nő, aki legalább hat nyelven felsorolta a korábbi szöveget, majd az Örömóda. Megnyugtatott, hogy legalább változatos. Kíváncsi lettem volna, hogy mi a következő, de a miniszter felvette.