Stole your boyfriend (Bakudeku) /Befejezett/

11

Végül azok négyen egész nap ott tartottak a szobámban, így csak este fél kilenckor tudtam lemenni enni.

Persze ez nem jelentette azt, hogy senki nem volt lent, de mindenki a nappaliban ült, és valami filmet néztek.

A konyhában pedig ott állt Deku a pult előtt, és egy bögre volt a kezében, amiből ivott valamit, majd egy halk, jóleső sóhajt hallatott.

Odamentem mögé, és odahajolva hozzá a fülébe suttogtam:

- Eleget fárasztott a felemás?

- Kacchan! - lepődött meg Deku, majd lerakta a bögrét, és megfordult.

Egy rövidke csókkal köszöntött, majd elhajolva azt mondta:

- De egyébként te küldtél el beszélni vele.

- Ez igaz - adtam egy puszit a homlokára, amitől kicsit elpirult.

- És te hol voltál eddig? - nézett fel rám, miközben átkarolta a nyakam.

- A négy idióta elvitt - mondtam, kicsit árnyalva a valóságot. Igen, én mentem bele, de ezt Deku-nak nem kellett tudnia.

Halkan felnevetett, csukott szemmel, olyan csilingelő hangon, mint ahogy az angyalok csinálhatják, majd ennyit mondott:

- Gondolom ők tudni akarták a részleteket is - mosolygott, halvány pírral az arcán.

- Jól ismered őket - adtam neki még egy puszit, de most az arcára.

- Persze, az osztálytársaim! - mondta vidáman.

Ekkor rá jöttem, hogy amíg nekem csak az a négy idióta jelentette a baráti kört, Deku mindenkivel nagyszerűen kijött. És, bár lehet, hogy nem ezt kellett volna éreznem, de kicsit féltékeny lettem.

Próbáltam kimosni a fejemből.

És mi van ha Deku mindenkivel jóban van? Én vagyok a barátja, nem? Akkor viselkedjek is úgy, és ne legyek féltékeny!

Végül ezekkel a gondolatokkal sikerült lecsillapítanom az érzelmeimet.

De mire visszatértem a valóságba a gondolataimból, Deku már aggódó arccal nézett rám, a szemöldökét enyhén összevonva figyelt engem.

- Kacchan, minden rendben?

- Persze, csak - kezdtem.

De nem tudtam befejezni. Úgy éreztem semmi nem illene amögé a hülye "csak" mögé.

"Csak szeretlek"

"Csak féltékeny vagyok"

"Csak imádlak"

"Csak sajnálok minden eddigit"

Csak...

- Csak olyan tökéletes vagy - suttogtam végül.

Deku erősen elvörösödött, és kissé zavarodottan nézett a szemembe.

- T-tessék?

- Nem mondom ki mégegyszer. Amúgy is hallottad - vörösödtem el halványan. - Ha pedig nem, akkor így jártál - mosolyodtam el gonoszan.

- De ne már, Kacchan! - fújta fel aranyosan az arcát. - Tényleg nem hallottam!

Kuncogva rátettem az állam a fejére, ő pedig belebújt az ölelésembe.

Jó.

Komolyan, annyira jó, hogy végre újra kimutathatom az érzéseimet. Eddig mindent azért csináltam mert féltem. Mikor az a csaj kitörölte Deku legtöbb emlékét rólam, megkérdeztem miért.

- Nem vagy elég jó neki. Jobbat érdemel nálad. Egy csinos lányt, aki nem harapja le mindenkinek a fejét. Valakit, aki igazán szereti - csendült fel a hang a fejembe.

- Én szeretem, te szuka.

- Igen? Nekem nem úgy tűnik. Napközben alig szólsz hozzá, csak miután vége az utolsó órának. Talán szégyelled?

Dehogy szégyelltem. És nagyon is szerettem, már akkor. Minden nap egyre rosszabb lett, egyre fájdalmasabb, én pedig idővel beletörődtem ebbe a szerepbe. Megszokássá vált, hogy mindenkivel üvöltöttem, és hogy mindenkit lenézek.

Pedig azelőtt senkivel sem voltam ilyen.

Soha nem néztem le Deku-t sem, hogy nem volt képessége. Mindig is azt mondtam, hogy anélkül is viheti sokra.

Sőt, meg is védtem másoktól, már az óvodában.

De lehet, hogy néha túl messzire mentem ezzel a szereppel. A mai napig szégyellem amikor öngyilkosságra buzdítottam. De aznap megmentett. Akkor nem csak a gonosztevő miatt sírtam. Hanem azért is, mert féltettem őt. Ahogy odafutott, úgy, hogy tudta, hogy valószínűleg semmit nem tehet. Egyszerre melegítette fel, és törte össze a szívem. Örültem, hogy nem ölte meg magát, de féltem, hogy ez az utolsó, hogy látom.

De most minden jó.

Visszakaptam Deku-t, igaz, évek után, de végre újra velem volt. Szerettem, és ő is engem.

De hogy is sikerült ilyen gyorsan elrendezni mindent?

Ezt még mindig nem tudom. Lehet, hogy csak szerencsés véletlenek, vagy esetleg a nagykönyvben is így volt megírva, de csak egy számított.

A boldogságunk.

Azt pedig senki nem vehette el tőlünk.

- Deku - fogtam meg lágyan az arcát.

A szemei csillogtak, ahogy belenézett az enyéimbe. Halvány pír volt az arcán. Valahogy érezte mit akarok mondani.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek, Kacchan - mosolyodott el tündérien.

Elmosolyodva lehajoltam, és gyengéden megcsókoltam.

Mert csak a boldogságunk számított.