A nevem Midoriya Izuku, én vagyok All Might örököse, a UA-be járok, első éves A-s vagyok. A gyerekkori barátom, Kacchan rájött, hogy a képességem nem is az enyém, de ez még kicsit régebben történt. Most kezdődött a második félév, én pedig egyre ideg...
A közeli kórház egyik termében voltunk. Annak a szukának ott dolgozott az anyja, szóval könnyű volt szerezni egy steril környezetet, ahol nyugodtan meg bírta csinálni, amit akart.
A falon hangosan kattogott az óra, emellett csak Deku légzését lehetett hallani. Már vagy egy órája nem kelt fel, én pedig kezdtem érte aggódni.
- Hé! Mikor kel végre fel? - néztem arra a Moto-fene-tudja-kire.
- Legyél türelmes. Időbe telik, míg feldolgozza ezt az agya.
Annyira erős volt a vágy, hogy jól szájba verjem. De valahogy visszafogtam magam.
- Pontosan mit is csináltál vele?
- Visszahoztam a régi emlékeit. A többi mellé. Erre külön ő kért meg. Valami olyat mondott, hogy emlékezni akar mindenre ami mostanában történt.
Ezután csendben ültünk, ő valami random széken, én pedig Deku ágya mellett, a kezét fogva.
Már megint eltelhetett vagy fél óra, amikor Deku szempillái megremegtek, és lassan kinyitotta a szemét. Körbenézett a szobában, majd rám vezette a tekintetét. Pár pillanatig csak nézett engem, majd hirtelen elkezdett könnyezni.
Csak folytak le a könnyek az arcán, én pedig csak döbbenten néztem, ahogy sír.
- Mi a baj? - kérdeztem, amint magamhoz tértem a sokkból.
- É-én... annyira... sajnálom - vette nehezen a levegőt.
- Mit? - kérdeztem, még mindig értetlenül.
- Azt, hogy... hogy olyan sokáig szenvedhettél miattam. Olyan rossz lehetett neked! Annyira sajnálom, Kacchan.
Erre csak magamhoz húztam és megcsókoltam. Mivel alig kapott levegőt, végül elhúzódott, de legalább nem sírt tovább.
- Deku - fogtam az arcát a kezembe. - Figyelj arra, amit most mondok! Szeretlek. Nem kell, hogy sajnálj. Az a fontos, ami most van, nem az ami ezelőtt történt. Rendben?
Erre csak bólintott egyet, és letörölte a könnyeit.
- Máris jobb - pusziltam meg az arcát.
Eközben Deku háta mögül egy kis "aw" hangot hallottunk.
- K-kimi - fordult hátra vörös fejjel Deku.
- Nyugodtan folytassátok csak. Nem zavarok, ígérem - mosolygott pimaszul.
- N-nem... Szerintem nekünk inkább mennünk kéne. N-nem, Kacchan? - nézett rám, miközben kapkodva felállt.
- Ja, húzzunk innen.
- Még egyszer nagyon szépen köszönöm, Kimi! - hajolt meg előtte Deku.
- Nincs mit. Örülök, hogy helyre hozhattam egy régi hibámat.
Ezután el is mentünk, és visszaballagtunk a kollégiumba. A legtöbben ott ültek a nappaliban, de Sato például a konyhában sertepertélt és szokásához híven valamilyen süteményt sütött.
Mi lehuppantunk az egyik kanapéra, és mint a kajára a hangyák, egyből oda is jöttek Kirishima-ék.
- Na, hogy ment? - kérdezte a vörös vigyorogva.
- Jól - válaszoltam röviden.
- És egyébként milyen a csaj? - csapott le Sero.
- Hülye - ütötte meg Mina.
- Naa, de ne már! Én vagyok az egyetlen szingli a csapatból - nyafogott. - És az egyetlen heteró is! - jött rá hirtelen. - Jézus!
- Gratulálok, Sherlock - mondtam.
Eközben Deku elhelyezkedett az ölemben, úgy, hogy a fejét a mellkasomra bírja hajtani.
- Egyébként - szólalt meg hirtelen. - Asido-san, te kivel vagy együtt?
- Egy. Mivel végre együtt vagy ezzel a sünnel, nyugodtan hívj Mina-nak - kuncogott egy kicsit. - Kettő. Furcsa, hogy nem jöttél még rá, de Tooru-val.
Ekkor szinte lehetett hallani Deku agyában a kerekek forgását. A sok kis dolog, amit néha ez a kettő elszór a mondataiban...
- Mintha megvilágosodtam volna - suttogta maga elé, mire egy kicsit belenevettem a hajába, és átkaroltam a derekát.
Egyébként szerintem azt se tudja, hogy több, mint a fél osztály a saját nemével van együtt.
De tényleg.
Deku és én. Kirishima és Kaminari. Todoroki és Inasa. Mina és Hagakure. Uraraka és Tsuyu. Jirou és Yaoyorozu. Ojirou és Shinsou...
Komolyan. Mindenki meleg.
Ezután mindenki körénk gyűlt és különböző random témákról beszéltünk. Mindenkin látszott, hogy meglepte őket a szemelyiségem hirtelen változása, de senki nem mondott semmit róla. Ez pedig így is volt jó. Szeretem én ezt az osztályt.
Végül Mina ötletére megnéztük, hogy mi megy a tévében, és ahogy elérkeztünk valami horrorhoz, mindenki azt mondta, nézzük meg, így ott is maradtunk.
Nem rossz film, ha nem láttam volna már párszor, akkor lehet meg is ilyedtem volna.
Deku viszont az ijesztőbb jeleneteknél megugrott és még mélyebben bújt az ölelésembe. Egy idő után szerintem már a hangoktól is megilyedt.
A film után mindenki elindult a szobájába, én pedig láttam Deku-n, hogy ha magára hagyom, nem fog tudni elaludni, így inkább megkérdeztem tőle:
- Nem alszol velem?
Erre pedig örömmel igent mondott, és meg is köszönte, hogy megkérdeztem, mert magától nem lett volna hozzá bátorsága, hogy megkérdezze, hogy aludhat-e velem.
Először is...
Nagyon szar lett ez a rész, úristen. Sajnálom ezt az emberiség elleni bűntettet. De jelenleg ez volt a maximumom, sajnálom.
Másodszor pedig...
Mi a fene??
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
