Te vagy az én őrangyalom ~ Befejezett ~

2.

Ádám egy pár másodpercig tartó pillantást vet rám, majd a földet pásztázza tovább. Kissé kényelmetlenül érzem magam, mert soha nem voltam jó a beszélgetés kezdeményezésében. Ráadásul, Ádámon szín tisztán látszik, hogy nem vágyik a társaságomra, és legszívesebben már az ajtón kívűl lenne.

De mit tudok én tenni annak érdekében, hogy másképpen gondolkodjon?

Helyet foglalok vele szembe, és összekulcsolom a kezeimet, hogy legalább egy tapasztalt pszichológus látszatát keltsem. De valójában, gőzöm sincs, mit csinálok, vagy a mondataimmal milyen pozitív, vagy negatív hatást gyakorolok majd Ádám tetteire. Már vagy 5 perce nézünk egymással farkas szemet, egy szót sem szólva.
- Na jó - szólalok meg elsőként. - Megértem, hogy a hátad közepére sem kívánsz, ha a helyedben lennék, én már látványosan kibuktam volna. De megkértek, hogy segítsek neked, mert állítólag nem vagy már a régi. Nem beszélgethetnénk egy kicsit, és megpróbálhatnánk megismerni egymást?
- Szóval magára erőltettek engem - mondja lehajtott fejjel.
- Ez nem igaz - esik meg rajta a szívem. - Emelje fel a fejét, kérem.
- Hagyjon békén. Nincs szükségem segítségre.
- Ezt én nem így látom. Tudom, hogy nem pont egy idegennel igyekszik megosztani a problémáit, de jobb, mint ha magában tartaná, nem?
- Nincsenek is problémáim! - emeli fel a hangját. - Miért akar mindenki segíteni nekem?! Nem vagyok pszichiátriai eset, sem pedig alkoholista.

A tagadás. Ez még nagyon a kezdeti fázis, szóval Ádám nincs olyan súlyos állapotban. Még megmenthető. Az elején én is átestem ezen. Nem akartam bevallani másoknak, sem pedig önmagamnak, hogy kábítószer függőségem van. Alíz és szüleim minden egyes nap próbáltak ráébreszteni engem a valóságra, de én tagadtam, és csak legyintettem. Úgy gondoltam, csak bolhából csinálnak elefántot, most pedig itt tartunk. Jelenleg is küzdök a függőségem ellen, annyi különbséggel, hogy már belátom annak jelenlétét, és elfogadom.
- Akkor kérdezem én, Ádám. Maga szerint, ön micsoda? - kérdezem. - Milyennek látja önmagát?
- Én csak egyedül akarok megbírkozni ezzel - sóhajt.
- Szégyenli?
- Nem kerülhetnék ki a kérdezősködést? - fújtat. - Utálom.
- Kénytelen vagyok kérdezősködni, ha önmagától nem nyílik meg nekem.

Ádám egy válaszra sem méltat, csak feláll a székről, és kirobog az ajtón át.

Már most látom, hogy nem lesz könnyű szóra bírnom.

Egy zavarodott, démonokkal küzdő férfit látok Ádámban, akire most tényleg ráfér egy tőle kívűlálló véleménye, meglátás módja. Felsóhajtok, és utána eredek, hátha kapok tőle még egy lehetőséget a beszélgetésre. Gőzöm sincs merre induljak el, hiszen ez még csak az első napom, és a Telki embertelenül nagy, ezért kiválasztok egy random irányt, és arra indulok el. Ez az irány a pályához vezet, ahol szinte az összes válogatott futballistát megtalálom, így Ádámot is. A pálya szélén meglátom Rossit, ezért oda megyek hozzá.
- Hogy ment? - kérdi, le sem véve a szemét a fiúkról.
- Borzalmasan - sóhajtozom. - Nem tud megbízni bennem, és mindent harapófogóval kell kiszednem belőle.
- Adjon neki egy kis időt a feloldódásra - tanácsolja a szövetségi kapitány. - Idővel jobban megismeri önt, és majd minden bizonnyal  bátrabb lesz.
- Remélem - mosolygok.

Ahogy Ádámot nézem a pályán, szinte rá sem ismerek. Nem ezt a személyt láttam az előbb az irodámban. Csak ámulok, és bámulok. Rossi 10 perc pihenőidőt rendel el a válogatottnak, aminek ők látszólag örülnek is. Az egyikük alaposan végig is mér, mire én zavartan elkapom a fejem.
- Dögös a csaj - suttognak a hátam mögött.
- Ennyire ne bámuld Szofit, Fiola... - kuncog Roli.
- Én nem is bámultam - válaszol Fiola.
- Áh, csak ha szemmel fel lehetne szedni valakit, Szofi már rég a tiéd lenne... - nevet egy újabb focista.