Te vagy az én őrangyalom ~ Befejezett ~

7.

Egy régen látott személy köszön vissza az ajtó túloldaláról. Ő nem más, mint az unokatestvérem, Laura. Nagyon megörülök meglátva őt, mi több, azon nyomban a karjaimba zárom. Mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz, sokszor azzal viccelődtünk, hogy valami köldökzsinór köthet össze minket, mert a nap 24 órájából 20-at együtt töltöttünk. De aztán történt egy s más, így ez a viszony kicsit megromlott, és a telefonos beszélgetések is elmaradtak. De most itt van, ami miatt most kitudnék ugrani a bőrömből.
- Én is nagyon örülök neked - kuncog Laura. - Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak. Csak nem tudtam, hova menjek, vagy inkább hogy kihez.
- Te soha sem zavarsz, ezt tudhatnád már - forgatom a szemeim mosolyogva. - Mesélj, mi történt. Gyere be.
- Tudtam, hogy te nem hagysz cserben... - mosolyog és be is lép az ajtón. - Köszönöm.
- Ugyan, nem tesz semmit - legyintek. - De ne csigázz, meséld el végre, mi történt.
- Emlékszel Dominikre? Szét mentünk. És mivel az ő házában éltem, nekem kellett elmennem. Sajnos neki köszönhetően sok családtagommal összevesztem, köztük Alízzal is. Mind figyelmeztetni próbáltak, hogy nem jó ember, és vigyázzak vele, de én naiv módon nem tettem semmit. És most itt vagyok, tanácstalanul is otthon nélkül.
- Otthonod már van is egy - mosolygok. - Lakj itt, ha szeretnél. Előbb vagy utóbb szükségem lenne egy lakótársa, az pedig nem rossz, ha te vagy az.

- Annyira köszönöm, Szofi - ugrik a nyakamba sipítva, ahogy ő azt tenni szokta, amikor nagyon örülök valakinek, vagy valaminek. - Ígérem nem okozok neked semmiféle kellemetlenséget.

- Milyen kellemetlenséget okoznál már? - nevetek. - Nem emlékszel, régen mennyit tervezgettük, hogy egy házban fogunk lakni, kutyákkal és macskákkal?

- A jóképű szomszéd srácot se hagyd ki - kuncog.

- Abból a jóképű szomszéd srácból egy idős nénike lett, remélem nem bánod...

- Kellett egy kis változtatás abba a tervbe - kacsint. - El sem hiszed, mennyire hálás vagyok. Már el szállt minden reményem... Mindenkit elmartam magamtól, és...

- Elég már, ne magyarázkodj - csitítom. - Addig maradsz, ameddig csak akarsz. Sőt, mi több, lakást sem kellene keresned, mert ez a ház elég nagy mindkettőnknek. Szerintem még kettőnknek is nagy lesz...

- Te vagy a legjobb - sóhajt mosolyogva. - De ha nem bánod, lezuhanyoznék. Merre találom a fürdőd? Jó rég jártam itt, és már nem emlékszem.

- Máris megmutatom - biccentek az emelet felé.

Reggel finom illatokra kelek, amire manapság nem volt példa. Az ajkaim mosolyra húzódnak, hiszen ez nem lehet más, mint Laura. Mielőtt lemennék hozzá, megágyazok, kiszellőztetek, csak a szokásos reggeli rutinomat végzem el. A konyhából érkezik nyilvánvalóan az illat, ezért oda megyek. Laura háttal áll nekem, a palacsintákat csak pakolgatja egymásra. Az asztal szélére ki van pakolva nutella, lekvár, és minden földi jó, ami egy palacsintában jól mutat. Az órára pillantok, ami 7 órát jelez, úgyhogy bőven van még időm a munkába menetig. Óvatosan Laura mögé osonok, és ráhelyezem a kezemet a vállára, amitől ő megrezzen, én pedig hangosan felnevetek.

- Ez nem vicces, mikor szoksz már le erről? - morog, teljesen jogosan, mert régen is bevált szokásom volt ez vele kapcsolatban.

- Azt hiszem soha, mert mindig egyre jobb, és jobb - kuncogok. - Nagyon jó illat van...

- Ez csak egy hála reggeli - mondja szégyenlősen.

- Mit is beszéltünk a háláról? - teszem csípőre a kezem. - Nem szükséges hálálkodnod, mert ez csak természetes.

- Talán neked igen, de nekem nagyon nem - válaszol. - Nem sokan tették volna meg ezt értem. Még a barátaim sem...

- Akkor ők nem a barátaid, Lau - szólítom a régi becenevén. - Mikor lesz kész?