Te vagy az én őrangyalom ~ Befejezett ~

13.

A mellkasomra mintha több tonnás súly nehezedne. A szememből készülnének előtörni a könnyek, de egy erős nő sosem sír az ellenségei előtt, így minden erőmmel azon vagyok, hogy visszaszorítsam a könnyeket. A fogaimat összeszorítva fordítok hátat a nagy szerelmes párnak, és egyenesen a kijárat felé visznek a lábaim, ami nem csak a Telkiből vezet ki, hanem egy fájdalommal teli élményt is segít magam mögött hagyni. Ezt a gyomorforgató jelenetet látva hálás vagyok Rolandnak és Alíznak a szabadságomért, mert nem lennék képes jelenleg Ádám szemébe nézni anélkül, hogy szembe nem köpném. Az állásommal pedig nem akarok játszani. A hideg szellő megérinti az arcomat, és akarva akaratlanul is, de a könnyek kicsúsznak a szemem sarkából. A légzésem felgyorsul, és csak az aszfaltot bámulom, amire a könnyeim rácsöppenek. Már csak egy kis eső hiányzik, és már telibe belecsöppentem egy depressziós lány szerepébe. Laura nem szól egy árva szót sem, csak a karjaiba zár, amiért hálás vagyok neki, elvégre csakis erre van szükségem. Emberekre, akik átsegítenek ezen az időszakon, és segítenek elfelejteni Szalai Ádám személyét és magát a tényt, hogy ő valaha is az életem része volt. A hátamat simogatja, fejét a nyakamba fúrja és nyugtatni próbál, hozzáteszem több-kevesebb sikerrel.

- Miért teszi ezt velem, Laura? - szipogok. - Amikor már kezdtem iránta érezni valamit... Tudtam, hogy nem kellett volna belevágnom.

- Oh, Szofi - sóhajt. - Hidd el, később rá fog jönni, mekkorát veszített. Elveszített egy gyönyörű és erős nőt, akit ez a kiélt ribanc még csak meg sem közelíthet. 

- Ez a kiélt ribanc kell neki mégis - zokogok.

- Mert egy idióta - tol el magától, és a fülem mögé tűri a kósza hajtincseket. - Menjünk haza, pihenned kell egy kicsit. 

Egyetértően bólintok. Mára elegem van mindenből és mindenkiből, az ágyamban akarok feküdni és sírni, a reggeli magatartásommal ellentétben. Minden porcikám remeg a dühtől és a csalódottságtól, a szemeim vörös színben pompáznak. Egy szót sem tudok megformálni az ajkaimmal, mert úgy érzem minden egyes szó, amit Ádámra pazarolok csak elüresedett szavak.  Csak magam elé bámulok és eltöprengek azon, mennyi boldog ember lehet most ebben a pillanatban. Éppen születésnapot ünnepelnek, vagy egy esküvőn táncikolnak, én pedig csak sétálok hazafelé önsanyargató szájízzel és a féreg exemen gondolkodom. Az exem volt ő egyáltalán? Vagy csak egy futó kalandom, akin többet problémázok, mint amennyit kellene? Mindenesetre, ez egy tanulság volt. Nem engedhetem többet, hogy bárki is a szívembe férkőzzön és elnyerje a bizalmam. Mert a bizalmat ki kell érdemelni. Annyira elkalandoznak a gondolataim, hogy észre sem veszem, hogy megérkezünk a lakáshoz. 

Most nagyon nagy szükségem lenne egy életmentő alvásra és egy kis csokipudingra.

Laura mintha a gondolataimban olvasna, mert a szekrényből elő is húz egy csokis pudingport. Egy hálálkodó pillantást küldök felé és letelepszem a kanapéra, majd megragadom a távirányítót és keresni kezdek egy érdekes csatornát. Megállapodok egy csatornán, amin épp az egyik kedvenc sorozatom, a Vámpírnaplók megy. 

- Na jó, anyukám - huppan le mellém Lau. - Általános esetben tartanék veled egy Vámpírnaplók maratont, de most a szíved darabjaira van hullva és ehhez most a legkevésbé sem hiányzik egy Damon Salvatore és Elena Gilbert románc - és rögtön elkapcsol.

Általános esetben érvelnék a Vámpírnaolók mellett, de ebben az esetben Lau-nak igaza van. Egy műsort kellene néznem, amiben kevés románc van. Mert a románcokból éppen elegem van. A Vámpírnaplók helyett kapok egy Édes Élet-et, ami elvileg pont tökéletes az én lelki állapotomnak. Lassacskán a puding is készen lett, amit Laurával ketten el is fogyasztunk.