Rain Drop [Nightmare I.]

Chapter Thirteen

Az idő felettébb gyorsan tud haladni. Az ember észre sem veszi, csak elsuhan mellette, mint egy gyorsvonat, majd csak később eszmél fel, hogy ezt is lekéste. És van, amikor nem jön be következő vonat és ott marad az illető az állomáson.

Matthew Frances is így érezte magát, amikor egy kényelmetlen cellában raboskodva számolta a perceket. Érzésre napok óta volt itt, pedig alig néhány óra telt el.

A férfi megbilincselt kezét nézte, bár nem igazán értette, hogy erre miért van szükség, hiszen az alaktalan cellából úgysem lenne esélye megszökni.

Arra gondolt, hogy Brannan hamar fog jönni, hogy elvégezze a "közös dolgukat" amit azelőtt említett, hogy bezárta ebbe a cellába.

Napok teltek el. A férfi lassan kezdte érezni arcán borostája szúrását, amit mindig makulátlanra szokott borotválni. Bár ápolatlansága volt a legkisebb problémája.

Vajon mi van most Natashával? A lány egész biztosan borzasztóan kétségbeesett és mindenképp meg akarja majd menteni. De ugye nem fordul Markhoz segítségért? Mindenesetre remélhetőleg otthon van, és terveket sző. A férfit iszonyatosan furdalta a lelkiismerete, hogy cserben kellett hagynia a lányt. De Albertet sem hagyhatta cserben, hiszen a bátyja rajta kívül senkire se számíthatott. Bár, jelenleg az öccsére sem igazán.

Matthew Frances sóhajtott, és hátrahajtotta fejét, nekidöntve a hűvös falnak.

****

Natasha rendkívül rosszkedvűen ébredt az ötödik napon az üres házban.

Korábban sem bolt különösebb zsivaj vagy hangzavar a lakásban, de most szinte tapintani lehetett a csendet.

Pontosan tudta, mit kellene tennie. Világos, hogy meg kellene mentenie dr. Frances-t, hiszen a férfi is mindig segít rajta. De fogalma sem volt, hogy kezdjen hozzá. Egyedül sem tud elmenni a Londonba, másrészt pedig hogy juthatna át az őrségen? Mardosta a bűntudat, hogy nem tud segíteni dr. Francesen.

Unottan reggelizett, miközben megszólalt a telefon. A csörgés fülsértően hatolt a csendbe, Natasha pedig jobb ötlet híján felvette.

- Tessék.

Recsegés hallatszott a vonal túlsó végén, majd egy magas női hang szólt bele.

- Natasha?

- Kivel beszélek? - húzta össze a szemöldökét a lány. Az már eleve nem jó, ha valaki tudja a nevét.

- Lauren vagyok. Emlékszel még rám?

Semmire sem emlékszem - akarta csípőből válaszolni, de jobban elgondolkodva a név nagyon is ismerősnek hatott. Bár nem a saját emlékei közül.

- Az a Lauren?

- Szerintem nem ismersz túl sok Lauren-t. Szóval emlékszel?

- Az túlzás - dörzsölte meg a szemét a lány. - Hogy találtad meg a telefonszámot?

- Tudod mit, mindent elmesélek, ha beengedsz - sóhajtott ezek szerint Lauren.

- Hogy mi? - Natasha kezéből kis híján kiesett a telefon. - Itt vagy? A ház előtt?

- Igen, és fázom, úgyhogy akár ki is jöhetnél.

Natasha lecsapta a kagylót. Mielőtt az ajtóhoz ment, megragadott egy élesnek tűnő kést, majd kinyitotta a bejárati ajtót.

Egy átlagosan szép lány állt a küszöbön. Fényes, barna haja világos bőrét vonta keretbe, arca enyhén kipirult. Finom ívű szemöldökét felvonta, ajkát vékony vonallá húzta össze. Kék szeme értelmesen csillogott, enyhe sminket viselt. Rövid szoknya és farmerdzseki volt rajta testszínű harisnyával, hozzá pedig topánkát vett fel.