A lány

VI.

Ahogy vezettek rettegésemben inkább a falakat néztem és az azokon levő fáklyákat. Na várjunk csak! Hol élnek ezek? Nincs pénz villanykörtére? És míg ezen gondolkodtam, meg azon hogy vajon hogy fogok kiszabadulni innen hirtelen megálltunk és jobbról egy beépített ajtó alakja rajzolódott ki. A kis nénike - mint később kiderült- rám nézett és finoman elmosolyodott. A két őr akik kísértek megragadták a karom. A jobb oldalon álló elővett egy kisebb tőr szerű fegyvert. És amikor rájöttem, hogy mire készül el akartam rántani a kezem, de vasmarokkal tartotta a másik. A nénikére néztem, segítség reményében, de az csak nézett maga elé és magában mormolt valami ima félét. Az őr lassan végigszántotta a kezemen és az előbuggyanó vért szemlélte mintha egy több százezres arany fuxot nézegetne. Aztán a falnak az egyik kiugró részéhez tette. Szinte érezni lehetett hogy a fal beszívja a folyadékot. Ettől az egész testemet kirázta a hideg. A lábaim remegni kezdtek, pánikoltam. Mert mi van ha ezek valamilyen őrült szektának a tagjai? Mi van, ha felszíjaznak valami asztalra és kibeleznek? Koncentrálj! 

Az ajtó halkan kinyílt. Beléptünk egy nagyon sötét helyiségbe. Majd a néni mellém lépett. Alig ért az államig, de valahogy akárhányszor rám nézett, rettegés futott át rajtam. Megérintette az alkarom és a szavait hozzám intézte:

-Ide figyelj kislány arra, amit most mondani fogok mert lehet, hogy az életed fog függeni tőle. Amint belépsz azon az ajtón ne gondolj semmire. Érted? Semmire. És pár lépés után hajolj meg jó mélyen mert bent a Nagyúr vár téged. És tisztelettel beszélj vele. Én csak eddig tudtalak elkísérni. Most pedig menj és tégy úgy, ahogy mondtam.- és még suttogva hozzátette- különben az élteddel kell fizetned.

Azzal az ajtót kinyitotta és kissé meglökött. 

Botladozva átléptem az ajtó küszöbén és egy óriási teremben találtam magam. Mögöttem az ajtó gyorsan be is csukódott. Nagyszerű. Még mindig remegtek kissé a lábaim a félelemtől. Kellett pislognom párat, míg hozzászoktam a fényhez. Középen egy hatalmas nagy trón állt. Talán fából lehetett. A karfája szépen ívelt és ha jól ki lehetett venni pár faragást rajta. Nem ült rajta senki, ami meglepett, mert már mindenre fel voltam készülve. De semmi. Körbenéztem és elképedve szemléltem a falakat, amiket különböző méretű, stílusú festmények díszítettek oldalt. Volt köztük csendélet, háborút ábrázoló, tájképet ábrázoló. Léptem egyet. Aztán még egyet. És mint egy villámcsapásként törtek elő belőlem a néni szavai. "Hajolj meg mélyen miután beléptél." A félelmemet félretettem és eldöntöttem, hogy én bizony meg nem hajlok senki és semmi előtt. Amúgy sincs itt az a "Nagyúr", akiről beszélt. Még hogy hajoljak meg! Hát mi vagyok én? Alattvaló, netán cseléd??

-Pontosan.- a hirtelen jött hangtól akkorát ugrottam hogy majd nem elestem a saját lábaimban. Körbe körbe forgattam a fejem hátha rájövök hogy honnan jött. A terem közepére sétáltam és megálltam a trón előtt három méterrel.

-Nem tudom ki vagy és mit akarsz tőlem. De engedj el. Én.. nem tudom, hogy miért vagyok itt. Azt meg főleg nem, hogy mi a franc történik velem. Kérlek..-próbáltam erős maradni és vigyázni, hogy a hangom ne remegjen de a mondatom vége így is elfúlt. Ekkor szinte a semmiből megjelent egy férfi. A trónon terpeszkedett és engem méregetett. Ezek szerint ő a Nagyúr. Rövid, sötét haja ugyanolyan színű volt, mint a szeme. Fejét kissé oldalra hajtva figyelt. Fekete pólót és szintén fekete hosszú nadrágot viselt. De valahogy a színe olyan fekete volt hogy elnyelte a körülötte levő fényt. Az anyagát nem tudtam megállapítani. Észrevette hogy én is végigmérem, és elmosolyodott. Ekkor kivillantak hibátlan fehér fogai. Valami oknál fogva tetszett a mosolya. Felállt és odasétált hozzám. Te jó ég!  Magasságát kétszáz-tíz centire tippeltem. Jó pár fejjel magasabb volt nálam. Lenézett rám és az egyik kezét az arcomhoz közelítette de nem ért hozzá, pár centire az arcomtól megállt. 

-Te vagy az, akire vártam eddigi életem során. Nem is tudod hogy mennyire. A bánásmódért elnézésedet kell kérnem.- a hangja mély volt. De valahogy mégis kellemes a füleimnek. Talán túlságosan is. Olyan ismerős volt valahonnan. Szemeimet behunytam és ekkor rájöttem. Azért volt olyan ismerős , mert a gondolataimban őt hallottam. Szemeim kikerekedtek és hátrálni kezdtem. Kezét visszaengedte a teste mellé és az arcáról eltűnt a mosoly és komorság vette át a helyét.

-Igen. Én voltam.- erősítette meg.- Régóta figyellek Melinda. -közben egyre közelebb jött.

-Ne gyere közelebb! Te miattad majd nem megöltem a háziállatom és bántottam másokat!- hangomat feljebb emeltem, az emlékek hatására éreztem hogy a könnyek folynak lefele az arcomon, de nem érdekelt.- Te bátorítottál! Mégis miért?-tártam szét a karom és már készültem odafutni az ajtóhoz amin át jöttem.

-Mert te az enyém vagy.  Így lett megírva és most teljesítem az ígéretemet.- azzal hirtelen ott termett előttem és ajkaik az enyémre forrasztotta. Puha volt és édes, de a csókja követelőző. Mikor szétváltunk belenéztem a szemébe ami már tinta feketére változott. Ördögien mosolygott. És a szája... Az száján fekete kátrány folyt. Te jó ég! Sikítani akartam de hang nem jött ki a torkomból. Helyette a szívemhez kaptam. Iszonyú fájdalom járta át. Belülről égetett. Elestem. Éreztem, hogy a térdeim hangosan koppannak a padlón. A fájdalom szétterjedt a testemben. A férfi még mindig vigyorogva figyelt. Bár a szemében volt egy kis aggodalom. Ordítottam. És a padlón kúszva próbáltam eljutni az ajtóig. Mindegy hova, de el innen. Az erőm elhagyott, a testem nem akart engedelmeskedni. Megfordultam, még mindig ott állt. És figyelt. A tekintete a lábaimra siklott és a vigyora még szélesebb lett.

Ugyan azok a fekete csápnyalábok jöttek elő a semmiből. Körbetekerték a lábam. De annyi különbséggel, hogy ezek égettek ahol hozzámértek. Elkezdtek a lábamról átterjedni a combomra, majd a karjaimra. A fájdalomtól majd nem elájultam. Sikítottam, mintha máglyán égettek volna. Ő meg csak nézett. Nem segített. Éppen ellenkezőleg. Mintha egyenesen szórakoztatta volna a szenvedésem.

-Mindjárt vége aranyom.-és  elindult felém. A csápok tovább kúsztak felfele. Felordítottam. Már a hátamon feküdtem és enyhén meghajlott a hátam. Az elmémet is elborították. Perceken belül mást se láttam csak sötétséget. Itt vagyok. Ne félj. Már az enyém vagy. Hallottam a hangját a fejemben. Fokozatosan nyertem vissza a látásom. És mikor teljesen kiélesedett a kép egyből eltűnt minden fájdalom. És csak a Nagyurat néztem, aki a karjába vett és kisimította az egyik hajtincsem izzadt arcomból.  Elindult velem a karjaiban. Közben nyugtatgatott. De úgy éreztem mintha elszívták volna minden erőmet. Teljesen kiüresedtem.  És ahogy sétált, elhaladt egy óriási, több méter magas tükör előtt. A lélegzetem is elakadt a látványtól. Akit láttam az egyáltalán nem hasonlított rám. Hullámos hajam teljesen kiegyenesedett és korom fekete lett. A szemeim... olyan feketék mint Neki. És a körmeim meghosszabbodtak karmokká. A ruhám szinte megperzselődött és cafatokban lógott.  És ekkor már nem bírtam tovább.  Sikítottam. Fejem lehanyatlott és  lógott. Az utolsó hang az egy hangos csattanás volt.

A tükör kitört a keretéből, apró kis üvegszilánkokra esve szét. Ahogyan a szívem is. Üresnek éreztem. Mintha nem is én lennék. Josh.. Hol van most? Miért nem jön értem? 

És végül újra az ismerős sötétséggel találtam szemben magam.