A lány

XIX.

A várból kilépve egyből a városba csöppentünk. Mindenfelé emberek járkáltak. Volt aki a nagy téren tartott a piacra, jobbról volt aki valamelyik céhhez igyekezett, néhányan meg csak az út szélén vagy a házak előtt jókedvűen beszélgettek. De ahogy meglátták a szánt közeledni egyből lefagyott arcukról a mosoly és a jókedv. Kiabálva,sikoltozva adtak utat a suhanó szánnak.

-Ööö... Nem kéne..?

-Hagyd. Sietnünk kell, nem érünk rá megvárni amíg félreállnak az útból.- mondta fekete bőrkesztyűje tanulmányozása közben. Rám se nézett.

Közben haladtunk tovább. A nyüzsgés egyre halkult ahogy távolodtunk, csak néhány házat lehetett látni itt ott, inkább földek voltak többségben. De ekkor feltűnt valami.

-Nézd a fákat, még zöldek a leveleik és az út is száraz! Akkor hogyan lehetséges hogy szánnal is tudunk közlekedni? Egyet se láttam eddig ezen kívül.- a Nagyúr kuncogott majd megszólalt:

-Kedvesem, ez nem hétköznapi szán. Démonerővel én irányítom.- ezt hallva inkább szótlanul előre fordultam. 

Mit is képzeltem,hogy majd valami szuper motor hajtja? Ugyan. Kissé elfogott a félelem de aztán győzött a kíváncsiság és kissé kijjebb hajolva észrevettem hogy valóban egy kisebb füstréteg borítja a szán alját, így pár centivel a föld felet...lebeg.

-Egyébként mikor érünk oda?- tettem fel a számomra egyértelmű kérdést, erre már szinte hahotázásba kezdett, nem is értettem hogy ezen mi olyan vicces. Tényleg tudni szerettem volna mivelhogy nem szívesen maradtam volna együtt azzal a démon-kocsis-izével. A Nagyúr nevetése hallatán egy apró mosoly kúszott a szám szélére. Mint mindig, most is ugyanolyan kellemes volt hallgatni, hangjának mélysége betöltötte a hallójárataimat majd az egész testemet.

-Majd meglátod. Bár kissé hosszú lesz neked.-rám nézett sokat sejtően.

Nemsokára elhagytuk a szántóföldeket is és nem maradt más csak a végtelen síkság. Észak felé látni lehetett egy egész hegyvonulatot ami megtörve magaslott ki, megtörve az unalmas sík területet.

-És hogy érzed magad?- kérdezte hirtelen. Addig a csodálatos tájat figyeltem de erre a hétköznapi kérdésre odakaptam a fejem. Eddig nem igazán kérdezett ilyesmit így természetes hogy meglepődtem.

-Ööö... izé... jól köszönöm.- zavaromban inkább a fülem mögé tűrtem egy hajtincset. - Mesélsz a helyről a hová megyünk?

-Neked kedvesem mindent.-simogatta meg lágyan az állam élét.- Clarissa királynőhöz tartunk a délnyugati kérdés miatt. Az ott meghódított területeink szorosan helyezkednek el egymás mellett. Nem akarom hogy összetűzésbe keveredjek vele. Clarissa-nak mindenfelé vannak szövetségesei, valamint erős hadi flottával is rendelkezik. A mezőgazdaság területén is modernebb eszközökkel dolgoznak az alattvalói és a hadászatban is sokkal felszereltebbek. De a hetekben a madaraim jelentették- bár egyenlőre csak féligaz jelentésekből- hogy tervez valamit, valami hatalmas erő birtokába kerülhet. És a jelenlegi területei nem elegek neki. Nyilván érted hogy nem engedhetem hogy gyarapodjon mert az háborúval járna, meg egyébként is régen nem láttam már.

-Értem.- nem tudtam többet kinyögni. Háború... Az hiányozna még.

***

Az enyhén őszies idő lassacskán elmúlt. Helyét a csípős szelek és a dér váltotta fel. Órákon át csak a kietlen pusztaságban mentünk, a fenekem már sajgott a folytonos üléstől, egyszer sem álltunk meg. Tényleg sietős lehet. De kezdett a torkom kiszáradni és a gyomrom is korgott már elég rendesen.

-Van valami ennivalónk vagy vizünk?

Lehunyt szemét lassan felnyitotta és felém fordult.

-Nem nincs.-mondta színtelen hangon. De ekkor a szemeibe visszatért az élet és odaszólt a kocsisnak.

-Három mérföldre innen van egy kisebb falu.- hangzott a kísérteties démoni válasz.  Mindig kirázott a hideg akárhányszor megszólalt.

-Lassan odaérünk, akkor kerítünk valamit.- A Nagyúr hátradőlt, közben az arcomat kezdte cirógatni és rám mosolygott. -Tudod, nagyon különleges vagy. Clarissa szereti a különleges embereket.- megdermedtem.

-Hogy érted azt hogy különleges? Tudtommal még néha sétálni se tudok anélkül hogy ne esnék el. Vagy hogy egy ka...-kezdetem már hisztérikusan bizonygatni magam.

-Majd meglátod. Nem kell félned, amíg én ott vagyok nem fog bántani.

És ha nem vagy ott?

Meg se mertem kérdezni. Egyszer csak feltűnt egy két háztető és torony.

-Nézd!- csúsztam előrébb az ülésen.

-Látom Kedvesem. De a központba megyünk, az még odébb van.- Ahogy közeledtünk egyre nagyobbnak tűnt minden. Egy kisebb fajta erdős mellett elhaladva a kapu felé vettük az irányt. Két őr állomásozott ott. Egy rövid szőke hajú,nyúlánk fiú és egy világosbarna hajú kék szemű férfi. Az utóbbi amikor meglátta hogy közeledünk a fegyveréhez kapott. A fiatalabb meg csak állt ott halálra vált arccal amikor meglátta a lovakat, a kocsist majd a magát a Nagyurat. 

Megálltunk tőlük pár méterre. Az idősebbik odasétált hozzánk.

-Van levelük?

Értetlenül a Nagyúrra néztem mivel nem említett semmiféle levelet. Aztán fejben összeraktam: valószínűleg csak úgy tudunk bejutni.

A Nagyúr ránézett a férfira és elmosolyodott. 

-Persze hogy van.- azzal a kabátjához nyúlt, mire mindkét őr a fegyvereikhez kapott, amikor észrevette lassan kihúzta alóla a... Semmit.

-Azt ajánlom ne szórakozzon. A levelet. Különben nem engedhetem be.- egy kicsit megremegett a hangja ahogy beszélt. A Nagyúr újra elmosolyodott. Kinyújtotta az őr felé a kezét tenyérrel felfelé és pár másodperc múlva füst szerű valami gomolygott elő a tenyeréből és.. Ott volt benne egy tökéletesen összehajtogatott papír.

-Tessék.- hangjába már a harag is párosult a lekezelő hangnem mellé.

Az őr kihúzta magát bár egy kicsit remegő kézzel nyúlt a papír után, a másik kezét a kardján tartva készen arra hogy veszély esetén lesújtson vele. Bár magamban azért ebben kételkedtem. De nem történt semmi amikor a papír a kezébe került. Széthajtogatta, gyorsan átfutotta a sorokat és bólintott a társának mire az kiabálni kezdett valamilyen más nyelven a fal felé.

Pár perc múlva a hatalmas vaskapu megmozdult. A zsanérok csikorogtak ahogy a nehéz vas emelkedni kezdett. Beérvén a kapun szinte a földről kellett összekaparnom a leesett állam.

Mindenhol emberek. Két oldalt ugyanúgy kofák álltak árulva a portékáikat. Ahogy haladtunk tovább már nem győztem forgatni a fejem, annyi minden tárult a szemem elé. Elhaladtunk egy téren aminek közepén volt egy szökőkút. Ha jól láttam akkor márványból készült és ember alakokat ábrázolt akiknek a kezükben tartott kancsókból folyt ki a víz.

Egyre magasodtak a házak és az épületek.  Majd a kocsis megállította a szánt egy.. 

-Kocsma? Ez komoly?

-Nagyuram, ez a hely most a legbiztonságosabb maguknak.-mondta.

-Értem. Mindenesetre valami ételt kell magunkhoz vennünk.- állt fel és egy lépéssel már ki is szállt.- nem igaz Melinda kedvesem?- majd a kezét nyújtva lesegített engem is. A gyomrom válaszolt helyettem.