A várból kilépve egyből a városba csöppentünk. Mindenfelé emberek járkáltak. Volt aki a nagy téren tartott a piacra, jobbról volt aki valamelyik céhhez igyekezett, néhányan meg csak az út szélén vagy a házak előtt jókedvűen beszélgettek. De ahogy meglátták a szánt közeledni egyből lefagyott arcukról a mosoly és a jókedv. Kiabálva,sikoltozva adtak utat a suhanó szánnak.
-Ööö... Nem kéne..?
-Hagyd. Sietnünk kell, nem érünk rá megvárni amíg félreállnak az útból.- mondta fekete bőrkesztyűje tanulmányozása közben. Rám se nézett.
Közben haladtunk tovább. A nyüzsgés egyre halkult ahogy távolodtunk, csak néhány házat lehetett látni itt ott, inkább földek voltak többségben. De ekkor feltűnt valami.
-Nézd a fákat, még zöldek a leveleik és az út is száraz! Akkor hogyan lehetséges hogy szánnal is tudunk közlekedni? Egyet se láttam eddig ezen kívül.- a Nagyúr kuncogott majd megszólalt:
-Kedvesem, ez nem hétköznapi szán. Démonerővel én irányítom.- ezt hallva inkább szótlanul előre fordultam.
Mit is képzeltem,hogy majd valami szuper motor hajtja? Ugyan. Kissé elfogott a félelem de aztán győzött a kíváncsiság és kissé kijjebb hajolva észrevettem hogy valóban egy kisebb füstréteg borítja a szán alját, így pár centivel a föld felet...lebeg.
-Egyébként mikor érünk oda?- tettem fel a számomra egyértelmű kérdést, erre már szinte hahotázásba kezdett, nem is értettem hogy ezen mi olyan vicces. Tényleg tudni szerettem volna mivelhogy nem szívesen maradtam volna együtt azzal a démon-kocsis-izével. A Nagyúr nevetése hallatán egy apró mosoly kúszott a szám szélére. Mint mindig, most is ugyanolyan kellemes volt hallgatni, hangjának mélysége betöltötte a hallójárataimat majd az egész testemet.
-Majd meglátod. Bár kissé hosszú lesz neked.-rám nézett sokat sejtően.
Nemsokára elhagytuk a szántóföldeket is és nem maradt más csak a végtelen síkság. Észak felé látni lehetett egy egész hegyvonulatot ami megtörve magaslott ki, megtörve az unalmas sík területet.
-És hogy érzed magad?- kérdezte hirtelen. Addig a csodálatos tájat figyeltem de erre a hétköznapi kérdésre odakaptam a fejem. Eddig nem igazán kérdezett ilyesmit így természetes hogy meglepődtem.
-Ööö... izé... jól köszönöm.- zavaromban inkább a fülem mögé tűrtem egy hajtincset. - Mesélsz a helyről a hová megyünk?
-Neked kedvesem mindent.-simogatta meg lágyan az állam élét.- Clarissa királynőhöz tartunk a délnyugati kérdés miatt. Az ott meghódított területeink szorosan helyezkednek el egymás mellett. Nem akarom hogy összetűzésbe keveredjek vele. Clarissa-nak mindenfelé vannak szövetségesei, valamint erős hadi flottával is rendelkezik. A mezőgazdaság területén is modernebb eszközökkel dolgoznak az alattvalói és a hadászatban is sokkal felszereltebbek. De a hetekben a madaraim jelentették- bár egyenlőre csak féligaz jelentésekből- hogy tervez valamit, valami hatalmas erő birtokába kerülhet. És a jelenlegi területei nem elegek neki. Nyilván érted hogy nem engedhetem hogy gyarapodjon mert az háborúval járna, meg egyébként is régen nem láttam már.
-Értem.- nem tudtam többet kinyögni. Háború... Az hiányozna még.
***
Az enyhén őszies idő lassacskán elmúlt. Helyét a csípős szelek és a dér váltotta fel. Órákon át csak a kietlen pusztaságban mentünk, a fenekem már sajgott a folytonos üléstől, egyszer sem álltunk meg. Tényleg sietős lehet. De kezdett a torkom kiszáradni és a gyomrom is korgott már elég rendesen.
-Van valami ennivalónk vagy vizünk?
Lehunyt szemét lassan felnyitotta és felém fordult.
-Nem nincs.-mondta színtelen hangon. De ekkor a szemeibe visszatért az élet és odaszólt a kocsisnak.
-Három mérföldre innen van egy kisebb falu.- hangzott a kísérteties démoni válasz. Mindig kirázott a hideg akárhányszor megszólalt.
-Lassan odaérünk, akkor kerítünk valamit.- A Nagyúr hátradőlt, közben az arcomat kezdte cirógatni és rám mosolygott. -Tudod, nagyon különleges vagy. Clarissa szereti a különleges embereket.- megdermedtem.
-Hogy érted azt hogy különleges? Tudtommal még néha sétálni se tudok anélkül hogy ne esnék el. Vagy hogy egy ka...-kezdetem már hisztérikusan bizonygatni magam.
-Majd meglátod. Nem kell félned, amíg én ott vagyok nem fog bántani.
És ha nem vagy ott?
Meg se mertem kérdezni. Egyszer csak feltűnt egy két háztető és torony.
-Nézd!- csúsztam előrébb az ülésen.
-Látom Kedvesem. De a központba megyünk, az még odébb van.- Ahogy közeledtünk egyre nagyobbnak tűnt minden. Egy kisebb fajta erdős mellett elhaladva a kapu felé vettük az irányt. Két őr állomásozott ott. Egy rövid szőke hajú,nyúlánk fiú és egy világosbarna hajú kék szemű férfi. Az utóbbi amikor meglátta hogy közeledünk a fegyveréhez kapott. A fiatalabb meg csak állt ott halálra vált arccal amikor meglátta a lovakat, a kocsist majd a magát a Nagyurat.
Megálltunk tőlük pár méterre. Az idősebbik odasétált hozzánk.
-Van levelük?
Értetlenül a Nagyúrra néztem mivel nem említett semmiféle levelet. Aztán fejben összeraktam: valószínűleg csak úgy tudunk bejutni.
A Nagyúr ránézett a férfira és elmosolyodott.
-Persze hogy van.- azzal a kabátjához nyúlt, mire mindkét őr a fegyvereikhez kapott, amikor észrevette lassan kihúzta alóla a... Semmit.
-Azt ajánlom ne szórakozzon. A levelet. Különben nem engedhetem be.- egy kicsit megremegett a hangja ahogy beszélt. A Nagyúr újra elmosolyodott. Kinyújtotta az őr felé a kezét tenyérrel felfelé és pár másodperc múlva füst szerű valami gomolygott elő a tenyeréből és.. Ott volt benne egy tökéletesen összehajtogatott papír.
-Tessék.- hangjába már a harag is párosult a lekezelő hangnem mellé.
Az őr kihúzta magát bár egy kicsit remegő kézzel nyúlt a papír után, a másik kezét a kardján tartva készen arra hogy veszély esetén lesújtson vele. Bár magamban azért ebben kételkedtem. De nem történt semmi amikor a papír a kezébe került. Széthajtogatta, gyorsan átfutotta a sorokat és bólintott a társának mire az kiabálni kezdett valamilyen más nyelven a fal felé.
Pár perc múlva a hatalmas vaskapu megmozdult. A zsanérok csikorogtak ahogy a nehéz vas emelkedni kezdett. Beérvén a kapun szinte a földről kellett összekaparnom a leesett állam.
Mindenhol emberek. Két oldalt ugyanúgy kofák álltak árulva a portékáikat. Ahogy haladtunk tovább már nem győztem forgatni a fejem, annyi minden tárult a szemem elé. Elhaladtunk egy téren aminek közepén volt egy szökőkút. Ha jól láttam akkor márványból készült és ember alakokat ábrázolt akiknek a kezükben tartott kancsókból folyt ki a víz.
Egyre magasodtak a házak és az épületek. Majd a kocsis megállította a szánt egy..
-Kocsma? Ez komoly?
-Nagyuram, ez a hely most a legbiztonságosabb maguknak.-mondta.
-Értem. Mindenesetre valami ételt kell magunkhoz vennünk.- állt fel és egy lépéssel már ki is szállt.- nem igaz Melinda kedvesem?- majd a kezét nyújtva lesegített engem is. A gyomrom válaszolt helyettem.
YOU ARE READING
A lány
FantasyMelinda és párja Josh egy átlagos életet élnek. Minden nap úgy telik, ahogy mindig. De egy nap.. történik valami. Valami megmagyarázhatatlan aminek köze van Melindához, aki mintha nem lenne már önmaga. Változik. Elkezdődött... És visszafordíthata...