A lány

XII.

Sikolyok.
Mindenfelé csak sikolyokat hallottam, olyan összefüggő volt hogy nem lehetett kivenni hogy férfié vagy nőjéé.
A háttérben szirénák hangjai is csatlakoztak s a sikításokat lassan kiabálások és fegyverropogás váltotta fel.
Mindent olyan homályosan láttam. Mint amikor egy párás ablak előtt áll az ember. Nézne ki rajta de nem lát semmit, csupán fekete alakokat.
Lassan az orrlyukaimba füst szag kezdett el érződni, könnyes lett tőle a szemem és oldalra léptem egyet miközben próbáltam kipislogni az előretörő cseppeket. Aztán akaratlanul ráléptem valamire. Elég vastag volt, és puha, de egy kicsit mintha eltört volna. Lehajoltam hogy jobban szemügyre vehessem.
Még mindig homályos volt a látásom. A kezemmel előrenyúltam hogy ha nem is látom annyira akkor legalább megérintsem. Egy szürke faágnak tűnt bár a vége érdekesen, szinte szabályosan elágazott. Felálltam hogy elmenjek de ekkor a faág megmozdult és rákapcsolódott a lábamra.
-Melinda.- jött a hang. Az nem faág volt. Lassan a szemem tovább vittem felfelé, a szívem a torkomban dobogott, a füleimben zúgott a vér és az adrenalin az egekben volt.
-Melinda segíts!- a hang egyre kérlelt. Olyan ismerős volt.
Zsibbadt már a lábam ahogy egyre jobban szorította. Elnéztem jobbra hogy szemügyre vegyem az arcát.
Josh-t láttam rám meredni félig elrothadt arccal és félig kiesett szemgolyóval. A torkán akadt a következő szó és vér fröccsent ki a szájából.
Felsikítottam. Ez volt a leghangosabb mindközül.
Szememre szorítottam a tenyereim és a lábamat kalimpáltam mire ki tudtam szabadítani magam.
Zokogtam és a homályos látás sál mit sem törődve futásnak eredtem és nem vettem észre az előttem elterülő hulladékot. Megbotlottam egy nagydarab kőben és megfeleltem a betont.
Hirtelen elsötétedett minden és már nem volt sem sikoly, sem füst. Semmi.
Újra...