A lány

XI.

Ha eddig nem sétáltam több tíz kilométert akkor egyet sem. Cipő nélkül egyre jobban kezdtek fázni a lábaim. Plusz még itt van ez a kislány. Általánosságban nagyon szeretem a gyerekeket. Van egy húgom aki már szintén nagykorú, neki is sötétbarna haja van és barna szeme. És sokszor felidézem ahogy nevetett, még a könnye is sokszor kicsordult. 

-Hogy hívnak?- kérdeztem hirtelen mert egyre súlyosabb lett a csönd ahogy ballagtunk a hatalmas kastélyban. Az első pár kanyart és ajtót sikerült megjegyeznem de utána már jojózni kezdett a fejem és kénytelen voltam feladni. Ő viszont úgy sétált mintha már több ezerszer végigjárta volna már ezt az utat. Talán így is volt.

Nem válaszolt. Csak lehajtott fejjel a földet nézte. Néha egy-egy neszre felkapta a fejét, de ezen kívül nem mutatott több reakciót.

-Én Melinda.-próbálkoztam tovább. Elvégre csak egy kislány nem igaz? Talán akkor ő is felenged egy kicsit ha érzékeli hogy próbálok kedvesnek tűnni.- Te itt laksz?- mondjuk elképzelhetetlennek tartottam hogy egy ilyen védtelen gyerek itt élne. Bár mi van ha a Nagyúr szereti a gyerekeket és több is él itt? 

De hiszen láttad ahogy...megváltozik és embereket öl hidegvérrel!!  Akkor miért van itt?

-Hol van a családod?- ekkor megállt. Nézett egyenesen előre. És lassan hörgő hang hagyta el a torkát. Szinte nem is voltam benne biztos hogy belőle jön. Felém fordította ekkor a fejét és kissé oldalra billentette. Majd színtelen hangon megszólalt:

-Meghaltak.- mintha azt kérdeztem volna hogy az almát szereti e vagy a körtét. Hátborzongató volt az az érzelemmentes hang.- Nagyon sajnálom.- megérintettem finoman a vállát, de mint akit tűz ért ugrott odébb tőlem, eközben háttal nekiütközött a falnak. Ezek szerint nem szeret a szeretteiről beszélni.

-Mit csinálsz?!- sikította.

-Sss, semmi baj. Nyugalom. Nem akartalak felizgatni.- a kezeimet próbáltam felé tartani jelezve hogy nem akarom bántani de ekkor hirtelen hátrahanyatlott a feje , a lábaiból kiment az élet és lehuppant a padlóra.

-Te jó ég!- egyből odaléptem hogy felkapjam és hívjak segítséget. Leguggoltam elé , de egyből kinyílt a szeme. Sötét volt mint a füst és egyenesen rám meredt.

-Meghaltak. Megöltem őket.- A szívem a torkomban dobogott ijedtemben. Démoni hangja nem illett gyermek arcához. De mintha nem is ő lett volna...

Egész testemben remegtem. Felálltam nagy nehezen, megpróbáltam lassan hátrálni, de a térdeim annyira remegtek hogy majdnem elestem.

-É-én.- dadogtam. Lassan felállt a faltól. A fejét újra oldalra hajtotta, és pár pillanat múlva elkezdte forgatni. Egyre gyorsabban. Jobbra,balra, fel-le. A néma folyosót csak a hangos sikításom törte meg amikor a kislány bőre feketedni kezdett és a hátából lassan csontos szárnyak kezdtek ki nőni. Végtagjai megnyúltak és végül két fejjel magasabbra nőtt. Rémületemet látva vicsorgott és megmutatta két soros,éles fogait.

-Végül megettem őket egyesével. Csak őt hagytam meg.- mutatott gyerek arcára ami mostanra már egy arctalan feketeség lett.

-Segítsééég!- nem bírtam tovább sikoltozva rohanni kezdtem az ellenkező irányba. A szörny nagy szárnycsapásokkal utánam vetette magát. Apró karmaival a vállamba vájt és rám ugrott,nehéz súlya miatt a földre estünk. Kezemmel kapálóztam a kemény padlón de a szörny elkapta a lábam és maga felé húzott.

-Engedj el!- kiabáltam. Kapálóztam,rúgtam de vasmarokkal tartott.

-Nana. Az étel nem játék. - csettintett egyet hosszú nyelvével. Behunytam a szemem hogy ne is lássam. Fejben már készültem a fájdalmas halálra.

Már csak centikre volt a pofája a lábamtól. Bűzös nyála rácsorgott és végigfolyt a bokámon majd az egész lábszáramon. Felordítottam a fájdalomtól. És csak ordítottam. Az meg csak nevetett, és csattogtatta a fogait egymásnak.

-Engedd el.- hallatszódott az ismerős hang. A lény megállt és a hang irányába fordította a fejét. A Nagyúrral nézett farkasszemet.- Nem mondom még egyszer.- mondta minden szót külön megnyomva.

A lény csak a fejét rázta némán. Majd jobban rászorított amitől feljajdultam.

-De Felség! Kérdezősködött a csa....- elharapta a szó végét és köhögni kezdett.-és olyasmiket kérdezett amit nem szabadott volna  és én  nem szeretem a kíváncsi embereket.-magyarázta hadarva.

-Nem érdekel.- felénk sétált és éjsötét szemeit le nem vette a szörnyetegről.- Megparancsolom hogy engedd el. Ő az enyém.- az utolsó szót hörögve mondta ki, mire a lény gyorsan eldobta karmai közül a lábam.

Kezét a volt kislány felé tartotta és mormolni kezdett valami szöveget. Mire mintegy megnyílt a padló és feketeség szökött fel belőle. Gyorsan a sarokba kúsztam ahogy tudtam nehogy engem is berántson. A szörnyeteg szárnyaira apró csápok tapadtak, majd az egész testére. Hiába visított egyre húzta beljebb, hangos sikolyaitól be kellett fognom a fülemet. Pár perc múlva teljes csönd lett. Szinte zúgott a fülem.  

-Elő jöhetsz.- mondta a férfi. 

Remegve lassan kinyitottam a szemem. Legelsőnek azonnal a padlóra kaptam a szemem, de semmi jel nem utalt rá hogy ezelőtt mi történt. Félre a Nagyúrra pillantottam. Oda sétált hozzám, leguggolt elém és lágyan kezébe vette sérült lábam.

-Áú!- nagyon fájt. Szivárgott a sebből a vér és a széle fel volt hólyagosodva. A sebre pillantottam és elfogott a hányinger.  A Nagyúr is elkomorodva vizsgálgatta.

- A Dirák mérge sokszor halálos. A vérbe jutva először enyhe szédülést, ízületi merevséget és sokkos állapotot idéz elő. Majd az áldozat annyira elkezd képzelődni hogy abba hal bele. Nem a bénultságba.- fal fehér arcomat látva a szája sarka felfele görbült egy kicsit.- De ne aggódj, a lábad rendbe fog jönni. A dózis nem volt nagy mennyiségű.- Gyere.

A két kezébe vett. Azzal elindultunk emerre eredetileg mennem kellett volna. Nem tudom hogy hova vitt, mert egyszer csak arra lettem figyelmes hogy elnyomott a fáradtság és nagyokat szuszogva elaludtam a Nagyúr biztonságos karjaiban.