A lány

XXI.

Pattanásig feszülve vártam hogy vajon mi fog történni.

A Nagyúr és a kocsmáros farkasszemezését figyeltem amikor a szemem sarkából észre vettem hogy a minket bámuló alakok közül néhány már felállt.

-Öhm, szerintem megfelelő az ajánlat.- bátorkodtam válaszolni de azonnal meg is bántam.

-Nem!- vágott a Nagyúr azonnal közbe.- Mi nem elégszünk meg efféle ehetetlen hamuval.- a kocsmáros pulton fekvő keze ökölbe szorult és enyhén megremegett.

-Akkor azt ajánlom hogy takarodjanak innen.- S szúrós szemeit a Nagyúr tekintetébe fúrta.

Miért nem fogadjuk inkább el, minél előbb eszünk valamit annál jobb. Mert nem hiszem hogy megállnánk még valahol. Gondolkodtam magamban, elvégre a gyomrom már nagyon kívánkozott valami ehető után. 

A Nagyúr alig észrevehetően felém fordította a fejét és egy nagyobb sóhaj után így válaszolt:

-Rendben. Adja. 

***

A kocsmából kiérve végre kifújhattam a levegőt. Azonnal enni kezdtem. A Nagyúr meg sem várva míg befejezem azonnal elindult, én is elindultam volna utána de ekkora a kocsma ajtaja kivágódott. Hátra fordultam és megpillantottam pár férfit. Ők voltak akik álltak.

- Hé te ficsúr!- kiáltotta az egyik. Magas, nagydarab fickó volt. Barna haja a válláig lógott ahol keresztbe a kardja volt felcsatolva. Alkarjain alkarvédők voltak és azok tokjaiba kis tőrök voltak rakva. Ruhája sáros volt és néhány helyen vérfoltok tarkították.- Hogy ízlik a hamu?- kérdezte kárörvendve, mire a társai mögötte röhögésbe kezdtek. Öten voltak, de mindegyikük ittas állapotban.

Gyorsan a Nagyúrhoz siettem aki közben megállt és hozzájuk fordult.

-Nem állok szóba idegenekkel.- mondta halál nyugodtan, azzal hátat fordítva elindult szorosan maga mellett tudva engem.

-Még nem fejeztem be!- hallatszott a kiáltás. És a következő másodpercben a levegő éles sikítását hallottam majd egy hatalmas bárd fúródott a Nagyúr feje melletti fába. Felsikoltottam. Éreztem ahogy a Nagyúr egyre erősebben szorítja a kezem, de az arcán a düh egyetlen árnyéka sem látszódott meg. 

Te menj előre, ülj fel a szánra és várj. Hallottam a fejemben a parancsot. Lassan erőt vettem magamon és elindultam. A következő pillanatban egy hatalmas széllökés döntött le a lábamról. És nemsokára hangos sikolyok ütötték meg a fülem. Már körülbelül tíz méter távolságra voltam amikor megfordultam. Kard csapódott kardnak. Majd a dulakodás elhalt és az addig leereszkedő fekete köd felszállt. A lábaimból kifutott az élet. Csontvázak feküdtek a földön szerte szét és kardok, kések álltak bele a földbe elgörbülve. Mind meghaltak. Egyedül a Nagyúr állt makulátlanul tiszta öltözetben. És mintha megérezte volna hogy ott vagyok megfordult, arcáról a közömbösséget egy enyhe mosoly vette át. 

-Ők...

-Meghaltak, igen. Tudod kedvesem- a kézfejem a kezébe vette és nyomott rá egy apró csókot- ez jár annak aki nem tisztel. Most pedig menjünk.

Azzal kézen fogott és elsétáltunk. Út közben egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Egy részem örült ennek a borzalomnak, diadalittasan mosolygott mintha örömét lelné a pusztításban.