STORY

Első fejezet - Amikor rájössz, hogy nincs választásod

Szombat volt.

Tisztán emlékszem, ugyanis a legújabb rész a sorozatomból éppen akkor jelent meg. Nem nagy szám, de én imádtam azt a sorozatot.

Éppen befejeztem egy részt, amikor benyitott a húgom a szobámba sikítozva és lóbálta a telefonját a kezében.

- Bius! Nézd, nézd! – mutatta felém a készüléket.

- Állj már meg egy kicsit, mert nem látok, így belőle semmit. – fogtam meg a kezét és olvastam el mi van a kijelzőn.

Nem éreztem át az örömét, ugyan is egy jegyet láttam, amit az etickett.hu-n vettek meg a mai napra szóló AK26 koncertre. A húgom nagyon nagy Hiro fan én annyira nem, mi több egyáltalán nem bírom. Régen még egész jó reppeket gyártottak, de mióta szétváltak a tesójával azóta Hiro átment egy teljesen olyan világba, amit én nem szívlelek. Ha neki így, jó akkor csinálja nyugodtan, de az új stílusa miatt elpártolt tőle sok régi rajongó, bár szerzett viszont rengeteg újat.

- Aha, szuper. – mondtam és visszafordítottam a figyelmem a laptopom felé.

- Nem érted. – vette ki a laptopot az ölemből, amit én nemtetszéssel nyugtáztam – Már hetek óta erre a koncertre várok. Anyuék nem akarták megvenni a jegyet, mert túl drága és az összes barátnőm megy. Viszont Boginak – az én legjobb barátnőm most rendezvényszervezőként kezdett tevékenykedni egy cégnél és elég gyakran vállalnak koncert szervezéseket is – sikerült jegyeket szerezni az új munkahelye miatt számunkra teljesen ingyen és ráadásul VIP! – sikított fel – Fel tudod ezt fogni, hogy mit jelent? – nézett rám nagy szemekkel.

- Hát, ha elmagyarázod, akkor talán vagyok annyira értelmes ember, hogy felfogjam.

- Hogy az összes osztálytársam sárgulni fog az irigységtől, mert amikor vége lesz, a koncertnek mi bemehetünk a backstagebe nekik meg ki kell várniuk a sorukat, hogy lássák őket. – úgy csillogtak a húgom szemei, hogy már kezdtem félni, hogy beszívott nélkülem.

A nagy monológ alatt megakadt egy szócskán a fülem.

- Hogy érted azt, hogy mi? – kérdeztem.

- Mi?

- Igen ezt nem értettem. Azt mondtad, hogy idézem: „amikor vége lesz, a koncertnek mi bemehetünk a backstagebe". Ezt hogy értetted?

- Mit nem értesz rajta? – érdeklődött.

- Hogy ki az a mi?

- Hát Bogi, Te és én. – magyarázta, ami számára teljesen egyértelmű és nem érti, hogy hogy nekem nem az.

- Mi? – értetlenkedtem.

- Igen, mi. Jesszus mit kell ezt úgy túlragozni? – akadt ki.

- De én nem megyek. Nincs az a pénz, hogy én arra a koncertre elmenjek, úgy hogy még személyesen is látnom kell őket.

- Jaj, Bius ne csináld már! – nézett könyörgő szemekkel – Kérlek, anyuék nem engednek el, ha nem jössz velem.

- Anyuék tudják, hogy tizenhat éves vagy? – kérdeztem, bár tökéletesen tudom, hogy tudják mégis idegesítő, hogy huszonhárom évesen még kísérgetnem kell a tizenhat éves húgomat mindenhova.

- Ezt tőlük kérdezd. Minden barátom ott lesz. Ki lesznek akadva, ha nem tudok elmenni.

- És szerinted engem mennyire érdekel, hogy a barátaid kilesznek akadva? – nevettem gúnyosan – Még az sem érdekel, hogy ha Te ki leszel rám akadva.

- Még akkor sem érdekel, ha megveszem a huszonharmadik szülinapodra azt a rucit, amire már hónapok óta ácsingózol, de nem merted megvenni, mert nem szoktál olyan ruhát hordani? – jó lehet, kicsit hazudtam a koromat illetően, de mindjárt betöltöm, jó?

- Nem ácsingózok egy ruha után se. – adtam az értetlent.

- Azt hiszed, senki nem látja, amikor nézed, de engem nem tudsz átverni. Az egyetlen testvéred vagyok, és úgy ismerlek, mint a tenyeremet.

- Istenem. – fújtattam és felültem – Meddig tart? – kérdeztem.

- Tizenegyig max! – virult a feje – Ígérem, nem leszünk tovább! Lemegy a koncert, bemegyünk a backstagebe csinálunk pár képet, max beszélek velük két mondatot és utána mehetünk is haza!

Ránéztem az órára, délután öt volt.

- És mikor kezdődik? – ijedtem meg.

- Négy óra múlva.