STORY

Nyolcadik fejezet Kint a színpadon - megint

Ahogy kivezetett a színpadra a közönség egyre hangosabban kántálta a nevünket. A színpadon a fények egyszerűen megvakítottak, ahogy közeledtünk Ádámhoz, aki a színpad közepén állt és ránk várt. Még a fényhez sem szoktam hozzá, de Hiro már megszólalt.

- Közönség, had mutassam be Nektek az én angyalomat, Biankát. – majd magához rántott.

Így már tisztán kivehető volt a közönség. Hihetetlen mennyien összegyűltek miattuk. Én csak ámultam és bámultam, ahogy a végig néztem a tengernyi emberen, akik mind arra várnak, hogy hallgathassák az AK26 számait, és egy hete még én is ott álltam közöttük. Felnéztem Hirora, aki csillogó szemmel bámult. Nem láttam még ezt az oldalát. Vagyis láthattam, de nem így, nem mellette állva. Nagyra értékeltem, hogy ezt képes volt velem megosztani, főleg miután ezt eddig senkivel nem tette meg.

Hiro a mikrofonra mutatott, amit a kezemben tartottam, értettem mit szeretne, de még is nehezemre esett a számhoz emelni és megszólalni.

- Sziasztok!

A hangafalakból a saját hangom szólalt meg. Elsőnek megijedtem tőle, hogy milyen hangosan hangzott az egész, de aztán Hiro az arcomat látva felröhögött, de nem csak ő, hanem Giajj és többen a közönségből is.

- Mi az Édesem, csak nem megijedsz a saját hangodtól?

- Pár hónap és Te is fogsz megijedni a hangomtól. – kacsintottam rá és nevetve adtam egy puszit az arcára.

Megdermedtünk mind a ketten. Eddig ilyet még egyikünk se csinált, egyszerűen nem volt szükség a testi kontaktusra. Ránéztem és ő meg engem bámult, pontosabban a számat nézte. Megnyalta az ajkát és belenézett a szemembe. Nem tudom, hogy mit láthatott az arcomon, de mindegy is volt, mert Giajj ezt a pillanatot választotta, hogy a közönséghez szóljon.

- Szerintetek észrevehették, hogy nem csak ketten vannak a színpadon? – nevetett, mire a közönség is követte a példáját mi meg szétrebbentünk.

- Elnézést, – mosolygott Hiro – mindig elveszek ebben a lányban, ha ránézek. Most hibáztattok érte? – nézett rám félénken én meg elpirultam.

- Hiro – szólította meg a testvére – nem szeretnél énekelni nekünk valamit? – a közönség erre felzendült.

- De, bizony. – mondta és elém állt – Még hozzá egy olyan új dalt, – fordult fejjel a közönség felé – amit egy olyan lánynak írtam, aki első látásra elrabolta a szívemet – majd rám nézett a reakciómat várva.

Megállt a szívverésem, nem kaptam levegőt. Jól hallottam az előbb? Írt nekem egy számot? Biztosan kiülhetett az arcomra az értetlenség, mert elmagyarázta a közönségnek, de azért nekem sem ártott az infó.

- Mint tudjátok, úgy ismertem meg Biankát, hogy eljött egy koncertemre és első látásra tudtam, hogy nekem ő kell. Ti már éreztetek ilyet? – kérdezte a közönséget, de közben végig engem bámult – Olyan vonzalom volt ez, amit nem tudtam irányítani és megállítani sem – mondta végig a szemembe nézve és olyan intenzitással mondta, mintha igaz lenne, kezdte felkavarni bennem az érzelmeket, majd a közönség felé nézett – Miután egyszer láttam a koncertemen nem tudtam elfelejteni, nem tudtam kiverni a fejemből. És majd bele őrültem, hogy nem tudtam megkeresni. Nem tudtam a nevét és, így a közösségi portálokon sem találtam. Kénytelen voltam várni, hátha eljön a következő koncertemre. – itt szünetet tartott – De nem jött. – a közönség felmorajlott – Ezért is örültem neki, amikor fél évvel később felbukkant egy koncertünkön. Nem bírtam magammal és azonnal felhívtam a színpadra, hogy el ne veszítsem. Így történt, hogy beleszerettem a legcsodálatosabb lányba, akit valaha ismerek. – mondta olyan áhítattal, hogy még én is bekönnyeztem.