STORY

Kilencedik fejezet -Késő esti bájcsevej

Hiro

Meglepődtem. Pedig nálam nehéz elérni azt, hogy bármin is meglepődjek, de Biankának sikerült. Amikor az ajka az enyémhez ért azonnal átfutott a testemen egy égetően bizsergető érzés. Nem sokszor fordult ilyen elő, sőt talán még soha, de tudtam, hogy nem akarom, hogy véget érjen. Miután a mosolyát éreztem a számon hirtelen felébredtem bénult kábulatomból és becsatlakoztam. Imádtam minden egyes percét, arról nem is beszélve, amikor a nyelvem rátalált az övére, teljesen letaglóztam tőle. Nem bírtam lélegezni, egyszerűen csak arra bírtam koncentrálni, hogy érezzem mindegy egyes rezdülését a nyelvének. Nem akartam elengedni. És ez megrémített.

Senki iránt nem éreztem még ilyet. Soha. Nem tudtam hogyan reagálhatnék, miután szétválunk. Ha folytatom a csókot, akkor félek tőle, hogy komolyabb dologban végződött volna, mint ahogyan indult és még nem álltam készen. Igen azt mondtam, hogy megszerzem ezt a lányt mindenképpen. Még mindig így állok hozzá, ő már az enyém és nem tervezem elengedni, viszont ennek még nem most van itt az ideje. Félek tőle, hogy ha én nem bánnám a dolgot, ő annál inkább. Így megszakítottam a csókot és megpróbáltam semleges arcot felvenni, hogy ne árulja el, hogy mennyire bánom én is. Legszívesebben felkapnám, kicipelném innen és hazavinném az ágyamba és addig csókolnám, amíg azért nem könyörög, hogy hagyjam abba. Bízva abba, hogy ilyet soha nem kérne, természetesen.

Miután éppen egy koncert közepén voltunk nem volt más választásom, de amint az arcát megpillantottam azonnal megbántam a dolgot. Levágtatott a színpadról ránk meg várt egy egész rajongó tábor, akik azért jöttek ide, hogy minket hallgassanak, így folytattuk a koncertet.

A koncert után Vivien keresésére indultunk, eltűnt. Nem is csodálkozok, ahogy bántam vele a kocsiban történtek után. Egyszerűen felszívódott, bárkit kérdeztem senki nem látta vagy hallott róla. A telefonját próbáltam csörgetni, de csak a hangposta vette fel és abban is ez állt: „Most nem tudom felvenni, de visszahívlak. Kivéve, ha Molnár Miklós vagy, mert akkor takarodj a büdös *****-ba". Igen, nos szerintem nem szeretné, hogy felhívjam.

Így, amikor benyitottam az öltözőnkbe, hogy Biankát megkeressem meglepődve vettem észre a szobában tartózkodó három alakot Bián kívül. Félig az ajtó mögött volt elhelyezve a kanapé, így Bianka nem láthatott meg, amikor beálltam az ajtóba és a maradék három jó madárra igen jó rálátásom nyílt, miután háttal ültek nekem. Középen ült egy lány, akinek mézszínű szőke haja volt, természetesnek tűnt, bár amennyire én meg tudtam állapítani. Nem láttam az arcát, de egész magasnak tűnt és a mellette ülő raszta gyereknek a kezét fogta. Egy srác is ült mellettük velük szemben meg Bia foglalt helyet. A második srác fogalmam sincs, hogy miért, de valamiért nagyon nem tetszett nekem. Folyamatosan Biát figyelte, ahogy gesztikulált minden rezdülését figyelemmel kísérte. Amint megszólalt tudtam, hogy mozdulnom kell. Nem hagyhatom vele „egyedül" ezt az alakot.

Ez az érzés akkor sem csillapodott, amikor beszélgettünk. Beszélgettünk? Ez az alak kinyilvánította, hogy szimplán utál engem. Még csak nem is csináltam semmit ellene. Vagy lehet, hogy Bianka iránt érez valamit? És csak szimplán zavarja, hogy együtt vagyunk? Mindegy nem fontos, mivel velem van. Mármint értitek, hogy értem.

Vasárnap este muszáj voltam ráírni Biankára. Már egy napja nem beszéltünk és bár neki nem ismerném be, de miután egész héten minden nap találkoztunk, meg szívtuk egymás vérét eléggé hiányzott a társasága. Így hát írtam neki Messengeren.

Hiro: Szia,  Kislány. ;)

Bianka: Mondtam már, hogy ne hívj így...

Hiro: Tudod, hogy nem tudom megállni. Imádom, amikor mérgelődsz ezen.