STORY

Tizenegyedik fejezet A munka hőse

Másnap délutánra készen is lett a cikk. Meg se kellett keressem, mert az ismerőseim többsége megosztotta a hírt, a fele meg elküldte nekem üzenetben. „Begerjedek tőle, ahányszor beszélni hallom" ezt a címet választotta a mi drága újságírónk és mellékelt hozzá egy fotót rólunk Mikivel. Azt mondjuk, el kell ismernem, hogy egész jól nézünk ki együtt. Éppen fogom a limonádés poharamat és rámosolygok Hirora, ő meg a kezét a combomra helyezve mesélt egy vicces sztorit, de a fotós tökéletesen elkapta a pillanatot, olyan mintha egy valódi szerelmespár ülne azon a kanapén. Furcsa volt, így látni magunkat és pontosan ez volt az az ok, ami miatt nem olvastam el a cikket. Nem voltam kíváncsi a hazugságainkra, vagy aminek beállított minket Balázs vagy János.

Egész nap otthon lézengtem és sorozatot néztem. Miki nem egyszer keresett, írt meg hívott is, de most egy kicsit nem voltam rá kíváncsi. Este dolgozni mentem és rá kellett hangolódnom, hogy oda tudjak figyelni a munkámra. Nem szerettem elhanyagolni vagy fél vállról venni, mert úgy gondolom, hogy az sok mindent elmond egy adott emberről.

Tehát éppen felvettem a munkás szettemet, vagyis egy fekete kivágott toppot és egy szintén fekete extra mini sortot. Felkentem az elvárt sminket és szépen kifésültem a hajam. A főnököm úgy gondolja, hogy többet fizetnek a részeg pasik, ha kicsit villantunk magunkból. Most azt hihetitek, hogy csak csajokkal dolgozok együtt, de valójában nem. Sok fiú munkatársam is van, mivel mi azért nem bírnánk el azokat a pohármennyiségeket meg rekeszeket, amiket nap, mint nap emelniük kell.

Belenéztem a tükörbe és feltűnt, hogy eddig nem nagyon sminkeltem magam, amióta Hiroval meg kell jelennem mindenhol. Most ahogy magamra néztem és a fekete füstös szemeimet bámultam elkapott egy olyan érzés, mintha felvettem volna egy álruhát. De nem is bántam, dolgozni mentem, így jobban örülnék neki, ha nem jönnének oda képeket csinálni, Peti – főnököm – tuti megölne érte.

Tehát fogtam a kulcsaimat és mielőtt kiléptem volna az ajtón elköszöntem anyutól és már indultam is a kocsimhoz. Egy kis háromajtós Fiat Bravom van, nem egy új kocsi, de én szeretem. Kicsit sportosan van megcsinálva és van rajta egy Minnie egeres matrica, amit még a húgom csempészett rá, amikor megkaptam a kocsit. Azt hitte, hogy fel fog vele bosszantani, de valójában nem zavar. Éppen a matrica miatt neveztem el Minnie-nek. Amikor beindul mindig olyan, mintha valaki éppen most durrantana mellettünk egy puskát, lehet nem ártana megnézetni a kicsikémet.

Húsz perc és huszonöt káromkodás – éljen a magyar mentalitás – után bekanyarodtam a dolgozóknak fenntartott parkoló részhez. Még nem állt itt senki. Direkt egy órával hamarabb jöttem, hogy beszéljek Petivel. Leállítottam a motort és kiszálltam, amikor bezártam a kocsit, úgy megijedtem a hirtelen megszólaló hangtól, hogy majdnem elejtettem a kulcsokat.

- Kérhetek egy autógramot szép hölgy? – kérdezte gúnyosan Peti, a főnököm.

A szememet forgatva mentem el mellette, de nem válaszoltam. Ő kifújta a cigijének a füstöt és követett be.

- Mi az most már hozzám se fogsz szólni?

A pulthoz mentem és letettem a táskámat rá, majd szembe fordultam vele és úgy válaszoltam.

- Sajnos muszáj, vagyok, mert nem tehetem meg, hogy a főnökömnek nem válaszolok. Uram – tettem hozzá élcelődve.

- Megszólalt, ó istenem köszönöm, hogy meghallgattad imám. – nevettet, majd közelebb jött és letette a két kezét a pultra mellettem, így beszorítva a pult és közé a testem.

Éreztem a kölnijének és a cigaretta szagnak az egyvelegét, belenéztem a vakítóan kék szempárba és azon járt az eszem, hogy mennyire az ellentéte Hiroénak. Neki barna, de olyan meleg, hívogató barna, az övé meg olyan rideg kék és kicsit kényelmetlenül éreztem magam már emiatt is. Furcsa érzés volt. Ez ma már a második alkalom.