Végállomás: Az új világ

Megmentő és Becsület

6. fejezet

Reggel az első utam Dr. Jamesez vezetett. Egész este szédültem és nem bírtam aludni. Bekopogtattam a gyengélkedőre gyorsan mosolyogtam egy kicsit, hogy ne panaszkodjon. Szemüvege az orra hegyén, nem is tudtam, hogy szemüveges!

- Lola!- köszöntött- Gyere be!- a kezével bentre intett.

- jobban vagy?- mosolygott

- Tegnap mikor.....- nem muszáj az egész sztorit tudnia- Tegnap kicsit bevertem a fejemet.

- Oh, !- a fejemhez nyúlt elkezdte tapogatni. Hideg érintésétől kirázott hideg.

- Kövesd az ujjamat a szemeddel-úgy tettem – Hogy is verted be a fejedet?

Mély levegőt vettem. - Egy zombi...

- Elég is ennyi!- mondta szomorúan elnevetve magát. Dr. J. Mindig is utálta a zombikat, ki nem állhatta azokat a dögöket! Rossz bele gondolni, hogy régen ők is emberek voltak. Ugyan olyanok, mint mi, csak egy harapás következtében az egész uralkodásukat elveszítették maguk felett.

- Ez az agyrázkódás tünete, de nincs semmi baj szerencsére, pár nap és jobb lesz!- hátra fordult egy pulthoz,s elkezdett pakolgatni.

******

Két napja semmit se tettem csak ültem a szobámba. Megöl az unalom. Ezt a két napot mind lazítással és könyvolvasással töltöttem, csak, hogy ne kelljen szembenéznem az igazsággal. Gondolkoztam a halott lányon, akit nem tudtunk megvédeni. Nem tudtam megvédeni. De nem szabadott ezen rágódnom. Megtörtént, de soha többet nem fog. Mindannyian haldoklunk, a halál csak idő kérdése. Egyesek egyszerűen hamarabb halnak meg, mint mi.

Már vacsoraidő van. Reggel hiányoltam az edzéseket még reggelizni se mentem le. Nem marathatok itt, beszélnem kéne....Nem! Nem fogok behódolni! A igazamnál maradok a végsőkig. Hitetlen, hogy ki akar rakni a csapádból semmi rosszat nem csináltam az egész annyira röhejes, de egyben idegfeszítő. Felálltam a kanapéról, kinyitottam az ajtót és elindultam lefelé. Az utolsó lépcsőfokokon már meghallottam a nyüzsgést. Az asztaloknál ülve ettek néhányan illetve állva beszélgettek vagy pedig sorban álltak. Megpróbáltam nem keresni Ovent a tömeg között, ami sikerült is! Nem akartam Ovenről hallani! Még a nevét se akartam meg hallani. Beálltam a sorba. Elfogattam a konzerves adagomat,de még most sem tudom, hogy ezt mért hívják ételnek, viszont ez jelentette a túlélést! Mindig Scott-tal eszek meg a fekete szeművel, de most nem akartam a társaságukat keresni. Persze a tekintetem össze akadt a mi asztalunkkal és Scottal is, de inkább félre néztem közben kerestem egy üres helyet. Egyetlen egy hely volt és az a vinnyogós lányok asztala volt. Sharon asztala! Soha, de soha! Soha..Mért is nem,? Gondolkoztam. Úgy gondoltam csak egyszer élünk és nincs más választásom! Mikor meglátták, hogy feléjük indulok hirtelen rémülten és még is furcsán néztek, még én is megijedtem magamtól. A játékszer szőke haját feltekerte a vékony újára majd elkezdtek kuncogni. Sikeresen leültem a libával szembe. Mindenki elcsöndesült az asztalnál. Jessica oldalról nézte mosolyogva Sharont majd megszólalt.

- Oven annyira Szexi!- áradozott.

- És a mosolyáról már ne is beszéljünk!

- Vajon mitől ilyen izmos?- kérdezte Jessica.

Azt hittem leborulok a székről, de inkább visszanyeltem a nevetésemet. Ezek tényleg agyilag zoknik. Mégis mért érdeklik ez őket?- kérdeztem magamtól.

- Annyira széles a válla! Magamban mosolyogtam. Kicsit sem értettem, hogy ez mért számít náluk témának.

- Mikor fog már észrevenni?- nézett valahol a távolba Jessica.