YAKADAN - A lány a maszk mögött

3. fejezet - Bizalom

A lány szótlanul nézett farkasszemet a remegő férfival. Nem akarta megölni.
Azt akarta, hogy ismerje fel. Hogy jöjjön rá, kivel áll szemben.
Ő nem szólhat hozzá.
Megátkozták, hogy örök némaságban tengesse tovább az életét.
Megbüntették azért, amit el se követett.
Gyilkos hajlama egy pillanatra hátrébb szorult. Ha Wanade felismeri, talán tud segíteni rajta.
A férfi továbbra is őt bámulta, majd hebegve-habogva megszólalt.
- K-ki maga?
A lány szíve belefájdult ebbe a két szóba.
Nem tudja.
- Azt kérdeztem, ki maga?!
Nincs remény. Nem mondhatja el neki. Ha pedig elmenekül, mindenki más tudni fog a kilétéről.
Nincs más választás.
A fojtó köd rátekeredett a férfira, és pillanatok alatt végzett vele.
A lány még csak nem is érzett fájdalmat, se bűntudatot.
A köd "dolga végeztével" visszakúszott és páncélként befedte egész testét, láthatatlanná téve őt.
Az egész birodalomnak pusztulnia kell. Nincs köztük egy jó ember se. Gyűlöli őket. Mind.

Végigsétált a folyosón. Bosszantotta, hogy mindenütt csak a körözését hirdető lappal találkozik, melyen ez a furcsa szöveg áll:
"Körözés. Név: ismeretlen. Nem: ismeretlen. Kor: ismeretlen. Magasság: 160 cm körül..."
Milyen meglepő, hogy legalább ezt tudják.
"Vád: több rendbeli tömeggyilkosság. Vérdíj: 5 000 000 gád. Aki látta, jelentse!"
Na azt leshetitek - gondolta a lány gúnyosan, és ellépett a plakát mellől, ahol a saját fantomképe éktelenkedett.
Még egyszer szemügyre vette a rajzot, ami alig hasonlított rá; csak a sárga szempárt találták el.
Legközelebb vigyáznom kell, hogy teljesen elrejtőzzek...
Folytatta magányos útját a várfal mellett. Komótosan lépdelt, gázmaszkja halk sziszegésének kíséretében.
Egy romos helyre érkezett, ahol néhány halott katona feküdt.
Megérdemeltétek - gondolta, és átlépett egy holttesten. Kardok, jatagánok hevertek szerteszét, ott egy szekerce, amott egy kovás puska...
Ekkor láthatatlan páncélja szorított egyet a csuklóján, ami veszélyt jelentett. Rossz előérzete támadt.
Mintha valaki követné.
Pedig nem láthatja senki. Vagy... mégis?
Hátrafordult.
Egy magas fiú állt előtte. Bőre kissé lilás árnyalatú volt, haja fekete és a szemébe lógott, füle hosszúkás, szemei szürkék voltak.
- Heló. - szólalt meg halkan, mire a lány hátrahőkölt.
Ez... ez lát engem?!
- Megijedtél? - kérdezte a fiú szelíden, és kissé oldalra döntötte a fejét. - Nem kellene félned tőlem.
A fiú elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét.
- Eito vagyok.
A lány nem felelt. Nem szólhat emberekhez. Nem is akarta bántani a jövevényt, mivel nem tűnt ellenségesnek.
Szótlanul megrázta a fiú kezét, aki csodálkozva bámult rá.
- Nem beszélsz?
A lány megrázta a fejét.
- Oké, nem gond - nevetett a fiú, és hátrább lépett. - Amúgy démon vagyok. Szóval ne lepődj meg, látom a láthatatlant is.
Démon?
A lány szívverése megduplázódott.
Várjunk csak...
Akkor... akkor szólhatok hozzá!
Na na na, csak lassan. Ne bízz benne.
- Miért követtél engem? - kérdezte a lány hirtelen. Eito-t váratlanul érte a kérdés. Lehajtotta a fejét.
- Hát... izé... csak tudni akartam, hogy te vagy-e Yakadan lánya.
A lány megdermedt. Szemei felizzottak.
Öld meg... ne hagyd, hogy elbizonytalanítson...
- Miért? - szólt hidegen. A körülötte lebegő köd fenyegetően körülvonta a démonfiút, készen arra, hogy bármelyik pillanatban
megragadhassa.
Eito halkan felelt, előbbi mosolyának nyoma se volt.
- Mert arra utasítottak, hogy ha megtalálom, öljem meg.