YAKADAN - A lány a maszk mögött

4. fejezet - Kétségek

A lány egy ideig nézte a fiú kifejezéstelen arcát, aztán céltudatosan bólintott.
- Hát akkor ölj meg.
Eito érezte a hangjában a gúnyt, a megvetést. Tudta, hogy nem hisz neki; sőt, talán még saját magának se hisz.
- Tudom, hogy te vagy az. Ne akard, hogy bebizonyítsam. - lépett közelebb magabiztosan a démonfiú, miközben folyamatosan a lány szemeit bámulta, fittyet hányva a fenyegetően körülötte lebegő ködre.
- Ha még egyet lépsz, meghalsz. - suttogta ridegen a lány. Izzó szemei aranyszínű fénybe vonták a termet. Eito, ha akarta volna, akkor se tudta volna levenni róluk a tekintetét.
- Gyönyörűek a szemeid. Kár lenne értük. - vigyorodott el.
A lány, ügyet se vetve a bókra, előrelépett és megfogta a fiú állát, aki némán tűrte.
- Mit akarsz? - kérdezte Eito higgadtan.
- Túlságosan biztos vagy a dolgodban, ifjú démon. - morogta a lány vészjóslóan. - Én nem vagyok Yakadan lánya.
Eito nem felelt. De nem is volt mit mondania.
- Tudod te egyáltalán, ki volt Yakadan? - emelte meg a hangját a lány.
- Tudom - válaszolta a fiú csendeden. - Túlságosan is jól.
Fogvatartója mozdulatlanul meredt rá. Aztán elengedte az arcát.
Egy percig némán álltak egymással szemben, majd a lány egyszer csak megszólalt. A hangja hirtelen teljesen máshogy csengett.
- Akkor esetleg azt is tudod... hova tűnt?
Eito továbbra se vette le a tekintetét a gázmaszkosról.
Ha nem ő lenne az, nem aggódna érte ennyire...
Nem akarom megölni. Túlságosan szánalomra méltó. Hiszen még kislány...
- Nem. Sajnálom. - suttogta lassan. - Hiányzik?
A lány némán meredt maga elé a földre. Szemei most gyengébb, narancsszínű fényt bocsátottak ki.
Lassan bólintott.
Nem látszott rendesen az erős fénytől, de Eito meg mert volna esküdni, hogy könnyes a szeme.
A következő pillanatban felnézett, egyenesen Eito szemébe.
Mit tettél velem...
Mit... tettél!!
A démonfiú fel se fogta, mi történt, amíg a köd satuba nem fogta a testét.
A lány zihált. Felemelte és ökölbe szorította jobb kezét, mire a füstkígyó elkezdte fojtogatni áldozatát.
A démonfiú érezte, hogy az erő cseppenként elillan a végtagjaiból, a füstkéz rászorul a torkára, elzárva a levegő útját, és a szíve is egyre lassabban ver.
Gyorsan kellett cselekednie.
Egy szempillantás alatt kiteleportálta magát a halálos marokból, és felmérte a helyzetet.
Kétségkívül úgy látszott, a lány meg akarja ölni.
Szíve összeszorult erre a gondolatra. Már azt hitte, összebarátkoznak, de sikerült elrontania az egészet egy rossz témával.
A gázmaszk immár hörgéshez hasonló hangokat adott ki. Gazdája, ahogy meglátta Eito ügyes szökését, más tervhez folyamodott. Az övéhez nyúlt, és egy puskát rántott elő, mely úgy nézett ki, mintha a roncstelepről válogatta volna össze az elemeit.
- Na ne... most szórakozol velem? - nevette el magát a démonfiú, ahogy meglátta a fegyvert. - Könnyűszerrel kikerülöm a lövedékeidet. Nem vagyok ember.
- Csak várd ki a végét. - morogta a lány fenyegetően, és meghúzta a ravaszt.
Eito golyókat várt, de ehelyett kék plazmalövedékek hagyták el a puska csövét.
Az elsőt még valahogy ki tudta kerülni gyors reflexeinek köszönhetően, de a második telibe találta a mellkasán. Nekicsapódott a falnak, ami megrepedt.
Érezte, hogy a fejéből és a mellkasából vér szivárog. Talpra akart állni, de visszahanyatlott.
Ennyi volt. Ennyi.
Lihegve hátradőlt, és ellenfelére pillantott.
A lány nem engedte le a fegyvert.
Tényleg ő az... Yakadanon és a lányán kívül senki más nem tudja legyőzni a démonokat... - gondolta Eito.
Megtalálta. Azonban ez az életébe fog kerülni.