YAKADAN - A lány a maszk mögött

10. fejezet - Új kezdet

Valaki a nevét üvöltötte.

Gyors, szabálytalan lépteket hallott.

Nehéz, hörgő légzést.

És ahogy Kira rettentő erőfeszítéssel kinyitotta a szemét, egy ismerős arcot látott maga fölött...

A démonfiú volt az.

Véres volt és piszkos, teste valószínűleg több sebből is vérzett már, de...

...megmentette az életemet...

Ez a gondolat futott át Kira agyán, ahogy megpillantotta Eito arcán a bágyadt vigyort.
Nem tudta, mit mondjon. Csak bámult, kezei ernyedten feküdtek két oldalán, szemei ijedten csillogtak. Szinte még fel se fogta, mi történt. Fények, árnyak kavalkádja homályosította el a tudatát...
- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg ekkor a fiú váratlanul. Hangja olyan lágy volt, hogy a lány gyomra önkéntelenül is belerándult, de mégis olyan volt, mint egy vészcsengő.
Mi ez... miért nem tudok mozdulni? És... miért van ennyire melegem?...
Remegve válaszra nyitotta a száját.
- E-Eito...
És elakadt. A hangja ugyanis szokatlanul szabadon csengett.
A következő pillanatban pedig újra elkapta a fiú meleg pillantását, ami látszólag nem a szemére irányult, hanem...
...az arcára.

- Nem rossz... eddig azt hittem, azért takarod magad, mert van mit. - szólt Eito arcátlanul mosolyogva.
Kira fülig pirult, és zavarában megpróbálta kiszabadítani magát a bilincsből, de esélye se volt.
- Eito... e-engedj már el... - tiltakozott-fészkelődött, megfeledkezve a sebeiről.
- Bocsi... csak élveztem a kilátást.. - nevetett a fiú, aztán végre leszállt a remegő lányról, és nem kis nehézségek árán talpra állította.
Kérdések tömkelege tolult Kira ajkára, ahogy homályos szemmel körülnézett a szurdokban.
Darien Yakadan...
A fehér villanás...
Hová tűnt?...

Mi történt?...

Kérdő tekintettel társához fordult, aki ez ideig csendesen álldogált mellette.
A hangulaton már nyoma se volt az előbbi bolondozásnak.
Mindketten felfogták, hogy az életük hatalmas veszélyben volt, de túlélték.
Túlélték, és ez a tudat értékesebb volt, mint bármi más.
De Kira nem tudta, mi történt, amiután elvesztette az öntudatát és átadta magát a halálnak.
Lehet, hogy pusztán a csoda műve volt?

Egy pillanatig várt, majd hallgatagon, szinte suttogva szólalt meg.

- Mi történt, Eito?...

A fiú szinte elvesztette az eszét, ahogy a sötét alak megragadta Kira nyakát.
Egyetlen dolog visszhangzott a fejében...

Ölni.

Elborult aggyal rárontott a gonoszra, felugrott, kezét démoni erejű ütésre emelte...

Azonban alábecsülte Darient, aki kiválóbb harcos és magasabb rendű démon volt, mint ő.

A gyűlölt ellenfél mindössze egyik karjának laza lendítésére volt szükség, hogy Eito a következő pillanatban méreteket repüljön.

Azonnal elvesztette az eszméletét. Percekkel később ébredt csak fel, akkor, amikor a gonosz utolsó szívességként bemutatkozott leendő áldozatának.

A fiúban jártányi erő sem volt már. Érezte, hogy második élete a végéhez közeledik.
Arra gondolt, hogy talán érdemesebb lett volna feláldoznia magát előbb, ahelyett, hogy most végignézze társa halálát.
Elkeseredetten megpróbált mozogni, és rettentő kínok árán sikerült felülnie. Észrevette, hogy a gonosz nem törődik vele... ez egy halvány kis lángot lobbantott fel a fejében.

Egyszeriben rádöbbent arra, hogy tetteit most már nem az agya irányítja.
Hanem a szíve. Az az ördöngös szerv, mely most úgy dübörgött a mellkasában, mint a ketrecbe zárt vadállat.
Hiszen izmai és teste már rég feladták a küzdelmet.

De a Kira iránt érzett szeretet erősebbnek bizonyult.

És ahogy Darien monológja végéhez ért, Eito pontosan tudta, mit fog tenni.
Karjaiban ember-, sőt majdhogynem démonfeletti erő összpontosult, ahogy barbár üvöltéssel a gonoszra vetette magát.

És halálos biztonsággal lecsapott.

Kira szabadabbnak érezte magát, mint valaha. Noha minden porcikája sajgott, nem volt meg a maszkja, és tudta, hogy  Darien valószínűleg nem halt meg, sőt rengeteg kérdés maradt megválaszolatlan, boldog volt.
Kiértek a szakadékból. A vadregényes táj, közepén a lerombolt erőddel csodálatos látványt nyújtott.
A lány elmosolyodott és Eito felé nyújtotta kezét, aki erre egy sokatmondó pillantás kíséretében gyengéden átfogta azt.
A madarak pedig gyönyörűen énekeltek a magasban, mintha megérezték volna, hogy e két sebesült, de bátor harcos egy új korszakba lép.

Kira lehunyt szemmel, és egy különös melegséggel a szívében hallgatta a dalt.

Még nincs vége, Apa.

Meg fogunk találni.

VÉGE
Az első résznek