YAKADAN - A lány a maszk mögött

16. fejezet - A múlt hangja

Miattam lázadtak fel.

Számukra én voltam a fenyegetés, pedig ugyanaz a célunk.

De ők elfelejtették.

Elfelejtették Yakadant. Belenyugodtak, hogy elment. És a testvérét taszították le a trónról.

Elfelejtették Darient. Azt hitték, Kalun elkergette a démonjaival együtt. De, "csodák csodájára", most itt van.

A terve bevált.

Én voltam az eszköz, mert engem is elfelejtettek.

Nem tudták, ki vagyok.

Féltek tőlem.

Pedig én őket akartam megvédeni.

Kira lihegve körbefuttatta tekintetét, hátha valahol megpillantja a tűz okozóját, de Darien nem volt sehol.

Gyorsan végigvette a lehetőségeket.
A tűz eloltásához minden bizonnyal víz kell, de ekkora lángok ellen csak egy kiadós zápor segíthetne...

- Vigyázzatok! Ez Kazuda-féle tűz, nem lehet vízzel eloltani... - hallotta Yantar hangját valahonnan az egyik ház közeléből.

- Már megint Kazuda? Ez az a fráter, akit te überzseninek neveztél? - kiáltott vissza neki Eito, aki eddig szintúgy Darien után kutatott.

- Negatív.
- Mi negatív?!
- ...Az értelmi szinted, tökfej!

- Hé! Már megint veszekedtek? Nem érdekel, hogy mindjárt vége a városnak?! Egyébként is, ki a francról beszéltek?!? - hasított a lány hangja a levegőbe, mire a két sértett, válasz nélkül hagyva Kirát, részben a dühtől és a cipekedéstől vicsorogva visszatért tevékenységéhez.
Azaz megpróbálták kimenteni az embereket, hiszen ha nem lehet eloltani a tüzet, nincs értelme az épületeket védni.

A lány egyelőre nem húzta fel különösebben magát, inkább tovább kutatott a gyűlölt démonkirály után.

Nem is értem, miért kellene neki valaki más "találmánya"...

De Darientől bármi kitelik...

Kormos deszkákon lépett át, leomló falak mellett haladt el, és az égő Sanderra letargikussága a szívét is megérintette.

Íme, ez lett a lázadásból...

Az fogja elpusztítani őket, akitől a legkevésbé tartottak...

Egy ötven körüli férfi tűnt elő az egyik égő ház mellől. Egyik karja és lába teljesen össze volt égve, teste többi részét is csak picit tudta mozgatni, úgy vánszorgott eltorzult arccal, mint valami zombi.
Ahogy közelebb ért Kirához, ép karját remegve kinyújtotta, mintha meg akarná ragadni a lányét, és torkán száraz hörgés szakadt fel.

- Ments... meg... minket... akárki is vagy!... Ments meg...

Karja lefittyent, és összeroskadt. Vérben forgó szemekkel, reszketve, még egyszer felnézett Kirára.

- ...A gyermekeim!

Ez volt az utolsó szava.

És a lány remegve felnézett a tűzfalra, mely fenyegetően tornyosult előtte, mintha ezt mondaná:

Én leszek az újabb kudarcod.

Nem vagy elég erős...

Nem tudsz legyőzni engem!