YAKADAN - A lány a maszk mögött

15. fejezet - Hívatlan vendég

- Máshogy is meg lehetett volna oldani... az életed kockáztatása nélkül! Az a nő egy vadállat! Ha nem vigyázol, széttép, akárki is vagy!

Eito remegve megfogta a lány karját, mintha soha sem akarná elengedni.

- Emlékezz a célunkra. Meg kell nyernem a párbajt. - felelte Kira nyugodt tekintettel, és valami különös, megfejthetetlen biztonsággal, mely valahogy összeszorította a démonfiú szívét.

- Kira... - vette halkabbra kétségbeesett hangját a fiú és mélyen a lány szemébe nézett - Érts meg... nevezz gyáva nyúlnak, ha akarsz, de én már most féltelek. Tudom, hogy lesznek még ennél sokkal komolyabb harcaink, de egy kocsmatöltelék nem ér annyit, hogy emiatt veszélybe kerüljön az életed...

Vetett még egy, sokatmondó pillantást a kifürkészhetetlen arcú lányra, és megszorította a karját.

Amiután végre elengedte, szinte belé ragadt a szó, úgy elszorult a torka.

De Kira utolsó öt szava többet ért számára, mint bármi más abban a pillanatban.

- Nyugodj meg... túl fogom élni.

Eito még mindig nem bírt nyugton maradni az idegességtől. Egyre csak Kira és Yantar párbaján járt az esze, melyet a nyűgös öreg miatt kellett elmulasztania.
Tisztában volt vele, hogy nem hagyhatja egyedül Kalunt, mert képtelen megvédeni magát, de utólag sűrűn átkozni kezdte magát, amiért nem választotta inkább a párbajt.

Képtelen volt egy irányba terelni gondolatait, mivel az öreg egyfolytában rágta az agyát, panaszkodott, és ijedten társa mögé bújt, akkor is, ha egy egér futott el előtte. Mindenhol lázadókat látott, és ez bosszantotta Eito-t.

Így természetes, hogy a démonfiú egyáltalán nem rokonszenvezett a trónját vesztett uralkodóval, annak ellenére, hogy Kira szerint ő az egyetlen reményük.

Fel s alá járkált, kavicsokat rugdosva, hogy valamivel múljon az idő. Néha beletúrt a hajába, eltévedt bogarakat keresve, de szomorúan megállapította, hogy higiéniai állapota kifogástalan. Ide-oda teleportálgatott, köveket dobált, de egy idő után ezeket is megunta.

Bizonyos időközönként a lányra gondolt, elmerengett az arcán, az alakján, a hangján, aranyszínű szemein, eltöprengett, hogy mennyivel csinosabb a tiszta vérű démonlányoknál, sőt, még egy démonkiránynőnél is...

Pedig Drenraya se volt valami csekélység...
Úgy látszik, az emberi vér teszi...

Iyenkor azon kapta magát, hogy elpirul. Ajkába harapott, zavartan megrázta a fejét, és megpróbált inkább néhai parancsolójára, Darienre gondolni, hogy elmélyíthesse utálatát.

De ez nem nagyon ment, mivel rádöbbent, hogy jobban szereti Kirát, mint amennyire utálja Darient.
Nem tudta, hogy ez baráti szeretet-e vagy annál több, de nem is akart többet agyalni ezen.

Nem érdekel, hogy meg tudjuk-e ölni azt a férget...

Csak Ő maradjon életben...

- Shin'aya!

Kalun hangja rángatta vissza a valóságba.

Felállt, noha semmi kedve nem volt mozogni, és kelletlenül oda fordult.

- Megmondtam, hogy NE használd a vezetéknevem! - förmedt rá, majd kissé hátra döntötte a fejét, és rövidet sóhajtott. - Mi van már megint, te anyámasszony katonája?