YAKADAN - A lány a maszk mögött

18. fejezet - Gyengédség

Egy tetőtől talpig rongyokba burkolózott alak haladt át az erdőn.

Ahol ment, öles lábnyomokat hagyott a laza talajban, és körös-körül felriasztotta a vadakat.

A nap ekkorra már az ég aljánál járt, sugarai bágyadt narancssárga fényt vetettek a fák lombjaira, és csak kevés mennyiségben tudták áthatolni azokat, megvilágítva a furcsa utazót.

Az illetőt lehetetlen volt beazonosítani, hiszen a testét takaró rongyok és bő ruhadarabok miatt semmi nem látszott belőle, két smaragdzöld szemén kívül. Egyedül azt lehetett eldönteni róla, termete alapján, hogy férfi.

Azt sem lehet tudni, merre igyekszik, hiszen ebben a rengeteg erdőben egyetlen kitaposott utat, egyetlen jelzőtáblát se találni.
Így azt hihetjük, egy céltalanul bolyongó, esetleg hajléktalan emberről van szó, de ez nem több egy feltevésnél.

A kalandor, aki eddig leszegett fejjel bandukolt, most pihenés céljából megállt egy farönknél.
Végre felemelte fejét, és fátyolos tekintettel a lemenő nap vörös korongjára nézett, melynek már mindössze csak a fele látszott, ezáltal megállapítván, hogy már igen későre jár.
Nagyon veszélyes éjnek idején a berlund erdőkben bolyongani. Főleg most, hogy a démonok visszatértek, már nem csak a vadállatoktól és az éjjeli rablóktól kellett tartani. Ezt minden utazó eszébe véste, pont ezért volt ilyen kihalt a rengeteg most is.

Azonban ez az ember nem olyannak látszott, aki megijedne a démonoktól. Ez arra enged következtetni, hogy az illető vagy nagyon vakmerő, vagy szimplán őrült.

Lehetetlenné téve a döntést, hősünk magabiztosan neki is vágott az út hátralévő részének, cáfolva az erdőről keringő sztereotípiákat.

A titokzatosság úgy lengte körül, mint valami láthatatlan páncél, mely elveszi az emberek kedvét a kilétéről való kérdezősködéstől.
Önfejűen haladt előre, az éjszakai vadak világító szempárjainak kíséretében...

De miért is gondolta, hogy nem zavarják meg?

Egy zizzenést hallott.

Villámgyorsasággal övéhez nyúlt, és a semmiből egy kardot rántott elő. Smaragdzöld szemei hirtelen sárga fénnyel izzottak fel.
Azonban, ahogy jobban meghallgatta a furcsa, az áraméhoz hasonló hangot, nyugodtan leengedte a fegyvert.

A pirosan megvillanó valami ekkor eltűnt, de mögötte tovább világítottak gazdájának karmazsinvörös szemei.
Egy rövid sóhaj, majd két idegen közeledő lépteinek zaja hallatszott. Az egyik puha volt és lassú, a másik egyenetlenebb, hangosabb és szaporább.

Ahogy mellé értek, az utazó el is tette a kardot, és közömbös tekintettel firtatta az idegeneket.

Az egyik Serrena volt, a másik Kazuda. Hősünk viselkedéséből úgy látszott, ismeri őket.

A nő sötétben világító szemei és halványan megvilágított arca azonban bizalmatlanságot és lenézést tükrözött.

- Látom, sikerült megtalálnod minket. - szólt érces hangon.

- Nem inkább mi találtuk meg őt? Ő nem is keresett minket. Ugye, Sien? - kérdezte nem meglepő bőbeszédűséggel Zudo.

Az említett azonban nem felelt. Csak fejének kurta intésével jelezte, hogy nem számított érkezésükre, közben végig Serrenán nyugtatva tekintetét.
A nő azonban ingerülten elfordította sajátját.

- Zudo, ez nem beszél, hiába kérdezed. Senkihez se beszél. Inkább menjünk tovább.

Enyhén megrántotta a kisfiú kabátját, és még egy fölényes pillantást vetett a férfira.