Te és én. /VKook/ ~Befejezett~

1.

Jungkook pov.

Kávémat lassan emelem szám elé, óvatosan megfújva azt, nehogy megégesse ajkaimat. Kortyolok belőle egy keveset, majd vissza helyezem az asztalra, miközben figyelmemet az előttem lévő lányra vezetem. Haját idegesen babrálja ujjaival és mindenhova néz, csak rám nem. Szakított. Azt mondta nem illünk össze, túl nagy a korkülönbség, ami elég vicces így 3 év járás után. Bár tudom nem ez az oka, amiért úgy döntött, hogy végül szakít velem. Talált valaki mást, nem mondta, de tudom. Már egy ideje nem úgy közelit hozzám, ahogyan régen is tette. Nem csókol olyan lelkesen, nem mosolyog úgy ahogyan kellene, nem mondja, hogy szeret. Mindig lemondta a találkozókat, mondván, hogy a munkája miatt nincs ideje rám, pedig tudom ez nem igaz. Tudtam még sem szóltam érte, mivel szerettem őt, mellette akartam még lenni egy kicsit, akkor is ha már neki ez az egész szenvedés és fárasztó. Akkor is ha ő már nem engem szeret, ha nem valaki mást. 

-Sajnálom..- Ejti ki szomorúan ajkain bocsánatkérését, amit tudom nem gondol komolyan. Látom rajta megkönnyebbült, hogy végre titkok nélkül járhat azzal a fiúval, akivel még járásunk közben összejött.  

Vissza nézek kávémra és újra kezem közé veszem, belekortyolva ízlelve keserű izét. Ez az itat, jelenleg tökéletesen passzol hozzám. Keserű akár, csak én jó magam. 

-Tudom, hogy most látni sem akarsz..- Hangjától görcsbe rándul gyomrom és elkap egy fojtogató érzés. Mintha egy gombóc növekedne torkomba. Hallom, ahogy kihúzza székét és feláll helyéről, még sem nézek rá. Nem bírok rá nézni. Ha meg tenném, nem bírnám tovább vissza fojtani érzelmeimet. - Viszlát, Jungkook. - Körömcipőjének hangját halva, ahogy egyre távolabb megy, tudom többet nem láthatom őt. Elhagyott és többet nem tér vissza.  

Tekintettem az ő kávéjára esik és ottmaradt süteményére, amiből egy falat sem hiányzik.Pedig az a kedvenc édessége. Lassan felállok helyemről és asztalra dobom a kávé és süti árat. Felveszem bőrkabátom székemről és magamra veszem, mivel November van, így már elég hűvös odakint a levegő. Kilépve a kávézóból megcsap a hideg levegő, ami most elég kellemesnek érzek. Jobb mint ezek az érzések, amik most jelenleg tombolnak bennem, összeszorítva szívem. Járdára lépve haladok a kollégium felé, hogy végre csendben, egyedül szenvedjek tovább. Olyan régóta voltunk már együtt, hogy elképzelni sem tudom mihez kezdjek nélküle. Annyi mindent terveztünk együtt, össze akartunk költözni mikor már végzek az egyetemen. Gondolhattam volna, hogy egyszer elfog hagyni, mivel ő olyan gyönyörű és okos. Minden férfi álma az enyém is az volt és mikor megszereztem, én voltam a világ legboldogabb embere. Hiába volt köztünk 4 év, akkor is szerettem őt és vele akartam leélni az életemet, azt hittem ő is ezt akarja. Mekkorát is tévedtem. Biztos tált magának hozzá illő férfit, aki megtud neki adni azt amit csak szeretne. Én csak szeretni tudtam, de neki ez kevés volt, többre vágyott...és ezt most meg is kapja, csak nem tőlem. 

Jobban összehúzom magamon kabátomat, míg nagyot nyelek, visszatartva könnyeimet, amik már annyira nagyon égetik szemem. Lehajtva fejem, próbálok másra gondolni nem pedig rá, de nem megy. Folyton csak ő jár a fejemben, senki más, csak Ő. Felgyorsítom lépteimet haladok előre, addig míg az egyik vállam neki nem ütődik egy másiknak. Megállva egy pillanatra összeszorítom ajkaimat, míg a másik fél bocsánatot kér, de én egy mondatot nem tudok kinyögni. Félő, hogyha megszólalok elsírom magam, ezért rá se nézve a másikra megyek tovább. Elérve a kollégiumot belépek ajtaján és felsietek a szobámba. Oda belépve magamra csukom az ajtót és ledobva cipőm, kabátom, bemászok az ágyamba, hogy végre elengedve magam kiengedjem könnyeim. Nem vagyok az a síros fajta, soha nem hullajtok könnyeket, mindig erős és magabiztos vagyok, de most jelenleg úgy érzem magam mint egy gyámoltalan kölyök kutya, akit kidobtak otthonról. Három év az három év. Annyi elképzelés, állom most mind megy a kukába és helyette nem marad semmi, csak üresség, elviselhetetlen magány. Mardosó bűntudat, amiért nem tudtam magam mellett tartani, hogy át adtam másnak. Könnyeim záporoznak le arcomon bele a párnahuzatába, amin egy hatalmas tócsát hagy. A szenvedésem jeleit.