Te és én. /VKook/ ~Befejezett~

16.

Taehyung pov.

Kényelmetlenül mocorgok rozoga fotelben, ami már sokkal szebb napokat is megélt, nem is értem miért nem dobták már ki. Háttérben halk zongora muzsikál, jobban állá festve kilodásomat, amit elszenvedek ezen a szaron. Ezek szerint nemcsak én unom már ezt, mert a zene elhalkul és egy halk medve morgást ad ki magából az előttem lévő. Abbahagyva a mocorgást rámosolygok és intek neki egyet, de a morgást nem hagyva abba visszafordul a zongorához. 

-Már rohadt jól megy, ezért mi lenne, ha rám szánnál egy kis időt? - Mosolygok rá továbbra is, de rám sem bagózik, úgy csinálja mintha itt sem lennék. Szebben akartam kezdeni, de nem hagyj más választást. - Miért írsz ilyen szomorú zenét, Édes? Talán szerelmi bánat? - Simogatom meg mellkasom baloldalát, ahol szívem is található. 

-Taehyung...hányszor is mondtam már neked, hogy ne gyere be a stúdióba? - Kezemen elkezdem számolni, csakhogy jobban idegesítsem, de félbe szakít. - Húz innen! - Emeli fel hangját, ami egy picit meglep, hisz azért Yoongi egy elég türelmes ember, sőt ő az egyetlen aki sokáig elviseli a hülyeségeimet, most mégis tiszta idegbeteg fejet vág. Bár attól függetlenül nem hagyom abba azt amit elkezdtem. 

-Talán egy kis szőke hajú, apró termetű fiú fájdította meg szívecskédet? - Együtt érzően nézek rá, bár egyáltalán nem gondolom komolyan, hisz inkább dühöt érzek, mint együttérzést. 

-Na jó most rögtön emeld fel a segged és takarodj kifelé! - Feláll a zongorától, amitől összerezzenek, de nem tudom miért, soha nem bántott még úgy, most mégis olyan ijesztő. Mutatóujjával az ajtó irányába mutat, amire elmosolyodok, ezzel is leplezve enyhe félelmem, majd felállok a helyemről és elé sétálok. 

-Miért vagy ilyen mérges szívecském? Hát már nem fekszik alád? - Ahogyan ezeket kiejtem ajkaim közül, úgy kap a karom után és ránt egyet rajtam, amitől majdnem elessek. 

-Ne idegesíts fel. - Figyelmeztetően ránt még egyet karomon, ami nem fáj, csak rosszulesik...sosem bánt így velem. -Nem érdekkel  honnan tudtad ezt meg, , csak meny el.- Elengedi a karom, amit megdörzsölgetek, mintha annyira fájna, abban reménykedve hátha megsajnál. Látok a szemeibe egy kis aggódást, mégis hátat fordít, amitől elgurulnak azok a bizonyos gyógyszerek. Vállára fogva visszafordítom és olyan pofont adok neki, mint még soha senkinek sem. Nem szeretek erőszakot alkalmazni, soha nem bántottam eddig senkit, de most már elegem van belőle. 

-Megbasztad a barátomat! - Ordítom arcába a tényt, amit eddig szépen próbáltam tálalni előtte, de mivel a szép szóból nemért muszáj vagyok így tenni vele. -A barátomat érted?! Annyi hülye ember rohangál az utcán és te mégis az én idiótámat találtad meg! - Kiabálok továbbra is, kiengedve magamból egy hétnyi ideget, mert igen már egy hét is eltelt a buli óta, de még most volt elég bátorságom beszélni Yoongival. Az említett pirosodó arcát simogatva néz rám, úgy mintha eddig a falnak beszéltem volna. 

-Ne emeld fel a hangod, mivel semmi jogod sincs kiabálni. Már nem járunk, azzal fekszem le akivel akarok, nincs többé ebbe beleszólásod. -Tök nyugodt hanggal beszél, ami az előbbi kiabálásához fura, így tudom gyenge pontra tapintottam.  

-Ennyi erővel, akkor lefeküdhetnél az összes barátommal. - Tárom szét karjaimat felháborodva. - Mondjuk ott van Hoseok, ővele is dughatnál...jaj tényleg, ő velem egykorú te meg most kölykökre buksz. - Csóválom meg fejem rosszallóan és folytatnám tovább azzal, hogy akkor kölcsön adom neki Jungkook-ot is, de meggondolom magam. Ő az enyém, őt nem adom. Kicsit elbambulva agyalok még Jungkook-on, hisz olyan rég láttam, de sajnos nem sokáig tudok rá gondolni, mert Yoongi újra elkapja a karom és elkezd a kijárati ajtóhoz rángatni.