Black Clover fanfiction

Külön utakon - Hetedik fejezet

Napokkal később, amikor meggyőződtek arról, hogy foglyuk nem jelent veszélyt, Selícia Raven bilincsnyomos kezeit nyújtoztatta. Három egyedül töltött éjszakát követően eldöntötte, hogy kárpótolja Mirandát az elszenvedett sérülésekért, és mindenféleképp méltó uralkodót juttat trónra.
Valakit, aki nemcsak jószívű, de erős is annyira, hogy megakadályozzon egy újabb családi háborút.
A bátyja nem ilyen személy, tudta jól...
Viszont ő nem akart uralkodni, vagy pusztán azért házasodni, hogy legyen egy ideális férje.
Ő szabad akart lenni. Élni, jót tenni, harcolni az elesettekért.
Olyan szeretett volna lenni, mint Miranda.
Halkan felsóhajtott, arany tekintetét a mellette álló őr kékébe fúrta.
Farkasszemet néztek egymással, egészen addig míg Edean feszélyezetten közéjük nem vágott.
Nem szólalt meg, de undorító grimaszán látszódott mit érzett.
Féltékeny lett.
Egy teljes hete tartották fogva a pincében, és a lány emlékezetében fel-felröppent az a pillanat, amikor kisétált a Golden Dawn főhadiszállásának kapuin.
Akkor megfogadta, később levelet ír a kapitánynak, ám amióta elindult, nem nyílt rá alkalma.
A felhőkék szemekbe nézve belegondolt, mégis miféle erő zúdulna volt szerelmére ha tudomást szerezne róla a fiú.
Nem ismerte pontosan az erejét, a szülei sosem engedték őket együtt gyakorolni, vagy játszani. Mindig azt mesélték neki, hogy Edean az ellenségei holttestével játszik, és ha veszít ellene, akkor az övével fog.
A kezével intett az őrnek - aki a hasonlóságból ítélve egy rokona lehetett -, hogy majd ő körbevezeti, rá már nincs szükség.
A férfi morogva elment, nem tudni hogy a durva hanglejtés miatt, vagy a megszakított szemezés végett.
Alkalmi légyottra számított a fegyencével, de amint közelebb kerültek volna, rögvest fegyverként használta volna a kijutáshoz.
Egy társukat nem bántanák.
Edean elindult, Selícia pedig mélyen elásta magában az előítéleteit a hellyel kapcsolatban, valamint a félelmét a fiútól.
Letudná győzni ha akarná.
Nincs mitől tartania, erősebb mint ő.
Sötét alagútrendszeren haladtak végig, a necromanta kezében tartott lámpás alig világította meg útjuk, de még ígyis kivehetőek voltak a batlangrajzok.
Talán egy elfeledett börtönben lehetnek, a Raven család előtt uralkodó familiák ugyanis föld és homok kelepcéjébe zárták bűnösnek ítélt társaikat.
A legelső ilyen hely évezredekkel ezelőtt épült fel, és százakat fogadott magába, akik soha nem láttak többet napfényt.
Az előtte haladó fiúra sandított, az esélyeit latolgatta. Az ellenfele erőben meglehet fölé kerekedne, de harci tapasztalatban a lány fölényeskedik.
Senki nem támadná meg, ha túszul ejtené.
Megkeresné a varázskönyvét és egyszerűen kisétálna az ajtón, egy éles kést szorítva volt jegyese torkának.
Ő győzne, kijutna..És még több ellenséget szerezne önmagának, a birodalmának.
Megrázta a fejét, az ötletet pedig elvetette.
Máshogy fog elszökni, nem veszélyezteti a népét...
Edean megtorpant.
Fájdalom szaga hasított feléjük, Selícia pedig annyira hátrakőhölt, hogy nekiütközött egy kemény, kőből készült cellaajtónak.
Apró rácsain keresztül szenvedés hangja szűrődött ki, és a lányt elöntötte a düh.
Valaki kínozza azt a szerencsétlent.
Vérvörös haja a gonoszság köntöseként omlott vállaira, fekete köpenye úgy lengedezett, mintha láthatatlan szél örvénylene körülötte.
Sevenna Necroman nagybátyja kedvenceként mutatkozott be a királyi család előtt.
Koromfekete szemei rettegést és kínt ígértek, a király azonban örömmel vette igénybe szadista szolgálatait, ha épp kikellett vallatni valakit.
Nem gondolkozott amikor megragadta az ajtó kilincsét.
Készen állt nekiugrani a felnőtt nőnek, hogy leszámoljon a sötétség úrnőjével.
Az ajtó azonban nem mozdult, és amikor újfent a rácsra tévedt tekintete, nem látott mást, csak a barlang falát.
Illúzió.
- Nem valóság, Sevenna már évekkel ezelőtt meghalt. - mondta a nő unokaöccse.
Tudja, emlékszik rá, hisz ott volt. A bátyja erőfitogtatásból kihívta, a nő pedig belement.
A fejével fizetett érte.
Nem valóság, csupán illúzió volt.
Edean megragadta mindkét vállát és maga felé fordította.
- Ne maradj le, vagy nem tudlak megvédeni ezektől! - morogta a szemébe nézve.
A lány engedelmesen bólintott, elhatározása pedig hogy kijut innen, csupán még erősebb lett.
Megacélozta magát és továbbment a sötét, köddel teli folyosón, nyomában ezer halállal.
Amikor végre kiértek a labirintusból, a lány gyomra megadta magát.
Évezredek fájdalmát nyelte el a mágikus börtön és esze ágában sem volt megkímélni lakóit tőlük.
Fejek hulltak, életek vesztek oda a legundorítóbb módokon, olyanok is, amik ártatlanok voltak.
Selícia nem akart gondolni rájuk, elakarta felejteni hogy valaha is itt járt.
Kifog jutni, kikell jutnia.
Valaki benyúlt a hóna alá és felsegítette a telehányt földről.
Edean bőre teljesen kifakult, hiába éltek már itt évek óta.
A lány remegve körbenézett, maga se tudta mit keresett, de a rémület jeges vízként ömlött a nyakába.
A hatalmas csarnok tele volt velük.
Száz necromanta nézett vele farkasszemet.
Egy hadsereg.
Ha eddig nem érzett ilyet, hát most kételkedni kezdett a szabadulásában.
101 necromannal állt egy helyiségben, ami azt jelenti, hogy senki nem védheti meg erejüktől.
- Lélegezz mélyeket, ne ess pánikba - suttogta a fiú a fülébe. - Nem fognak bántani, ha látják rajtad mennyivel erősebb vagy!
Selícia kétségbe vonta a kijelentését, tekintve hogy előttük hányta el magát.
Mégis, talán félelemből, de engedelmeskedett a fiúnak.
Határozottan felállt, megtörölte a száját és hátrébb lépett.
Kisvártatva egy tinédszer lány sietett eltakarítani a mocskot, percekkel később olyan tiszta volt a padló, mintha most fektetnék le a csempét.
A fiú nem engedte el, és ez egyértelmű jelzés volt mindenki számára.
Az ő védelme alatt áll, a vezető védelme alatt.
Számukra Edean király volt, ő viszont családjuk lemészárlója. Aki a király oltalma alatt áll.
Egyenként mindenki hátralépett, és távozott a csarnokból, egészen addig, míg már csak ők ketten maradtak.
Jobb oldalról megkönnyebbült sóhajt hallatott, és magának se vallotta be, de ő is hasonlóképp érzett.
Megvédte, pedig nem kötelessége.
A lány iránt érzett szerelme erősebben uralta szívét, mint a gyűlölet.
De tudta jól, a lelke mélyén ugyanolyan sötét mint a testvérei.

„A királyi pár lélegzetvisszafolytva hallgatta a törékeny lelkű hercegnőt.
Hangja kétségbeesetten csengett, térdei minden kiejtett szónál egyre inkább megadták magukat.
- Kérlek atyám, anyám, ne engedjétek hogy elvegyen! - Könyörgött, semmi mást nem tehetett ezen kívül - Hisz nem ti mondtátok, éppúgy szövetségeseink, mint ellenségeink ők?
Szülei összenéztek egymással, szemükben halvány nemtetszés játszott.
Selícia eldobott magától mindent ami visszatartotta volna attól, hogy homlokig hajoljon a trón előtt.
- Kérlek atyám, kérlek anyám. Nem számít mit kell tennem ezért, de ne engedjétek hogy a Necroman család beházasodjon közénk!
Nem nézett fel. Nem merte megtenni.
A legjobb esetben is megkorbácsolják és egy hétig a kutyákkal fog aludni.
Nem érdekelte.
Maga se tudta mennyi ideig alázkodott előttük, mire végre választ adtak.
Anyja hangja mélyen, agresszívan, parancsolóan csengett.
- Ha ezt szeretnéd, hát legyen. Viszont van egy feltételünk!
Selícia úgy nézett fel az anyjára, mintha egy Istennővel beszélne.
- Micsoda? - kérdezte gyanútlanul.
Apja ajkai széles, kegyetlen mosolyra húzódtak.
Az ár súlyosabb volt, mint a kérése.
De megtette.”