Black Clover fanfiction

Külön utakon - Tizenegyedik fejezet: É

Valaki elállította a vérzést.
Sőt, ellátták az összes sebét, még a legintimebb helyeken lévőket is.
Megmenekült. Él. Kijutott.
Az apró kunyhóban olyan meleg volt, mintha közepében egy napot tartanának.
A kisebb ágyból, őrülten égő kályhából és kerek asztalból álló helyiségben nem tartózkodott más a lányon kívül.

Nem voltak ablakok, az egyetlen kijutási lehetőség egy rozoga ajtó volt, amin elképesztő erővel próbált valami betörni.
Talán a hideg az, és semmi köze nincs az élőkhöz.
Selí nyöszörögve ült fel az ágyon, a jobb lábán végighúzódó vágás annyira mély volt és hosszú, hogy amint lesöpörte magáról a takarót, rögtön elkapta a pillantását a bekötözött felületről.
Ruhái az egyik szék támasztékán lógtak, frissen mosott ruháu kellemes jázmin illattal lengették be a szobát.
A megmentője ismerhette, vagy a véletlen hozta, hogy olyan ember tartja életben, aki szintén szereti a jázmint.
Az asztalon gőzölgő leves várta, mellette egy cédulával, amire az volt írva, hogy hamarosan visszatér, addig is érezze otthon magát.
Talán nemrégiben mehetett el, és bőven van ideje elszökni innen míg hazatér.
Ám jól tudta, hogy a sebeseivel nem jutna messzire.
Úgyhogy leült az asztalhoz és elkezdte kanalazni a levest.

Már alkonyodott, amikor valaki belépett a kunyhó ajtaján.
A lány lebukott a szék mögé, és nem mozdult.
Felmérte a nőt, vagy sokkal inkább férfit.
Kellemes arcú idegen állt meg vele szemben, hosszú, ébenfekete haját hátrakötve viselte.
Széles vállait mélykék köpeny takarta, rajta apró fehér pöttyökkel, ami a lányt az éjszakai égboltra emlékeztette.
Vastag ajkai selytelmes mosolyra húzódtak, amint felismerte sérült vendégét.
A jobb szemét vékony vágás csúfította, ám ez a seb nem rondított ragyogó sötétkék szemei csillogásán.
Széles, vaskos orrán szaporán szedte a levegőt, mintha mosolyával csupán fizikai sebeit rejtegetné.
Egyik fél sem szólalt meg, de nem is volt rá lehetőség, mert az idegen hatalmasat ásítva elterült az aprócska ágyon.
Nem viselt fegyvert, vagy bármi önvédelmi eszközt, és varázskönyvet sem talált nála. Egyszerű városi férfinak tűnt, talán pék vagy színész lehetett.
Vagy gyógyító, hisz profi elsősegélyben részesítette a haldokló lányt.
A gyomrán ejtett kicsiny seb már csak egy újabb heg volt testének gyűjteményében.
Selícia visszaült a székre.
Megmentette, holott nem volt kötelessége, enni adott neki, lakhelyet, ahol megpihenhet, ahelyett hogy hagyta volna elvérezni.
Segített rajta, ezért úgy döntött, ő is segíteni fog rajta.

A hideg alábbhagyott, a ruhák megszáradtak, mégsem hagyta el a helyiséget.
A férfit figyelve apránként átöltözött, elsőnek felülről, aztán alulról.
A csizma agresszívan fogta közre sérült lábait, mintha az egyik katonája volna és mindenáron védeni akarná.
Fekete kesztyűi, melyeket napok óta a nadrágjában tartott, hűségesen melegítették kezeit az egyébként is túlhevült kunyhóban.
Katonák. A lány elmerengett a régi időkön, azokon, amiket még tinédzser korában élt át. A gyakori elrablásai, a késői szőkései, amikor először ölt meg egy banditát.
Rövid, vörös hajú férfi volt ő, egy igazi pedofil.

12 éves korában egy csapat dezertőr elrabolta őt nagynénje birtokáról, hogy az érte kapott váltságdíjból új életet kezdhessenek.
A sors szadista humorát bizonyítja az, hogy abban a pillanatban érkeztek meg apja katonái, amikor a földre teperte.
Nem tettek semmit, csupán odadobtak egy tört úrnőjüknek, aki végzett a támadójával.
A torkába szúrt, fel is nyeste a bőrt, egészen az álláig, a rázúduló vér beterítette az egész arcát, amikor lelökte magáról áldozatát és bicegve odasétált a katonákhoz.
Senki nem szólt egy szót sem, elengedték maguk között, ám amint meglátta a lemészárolt tábort, ujjongásban tört ki velük együtt.
Később, közülük kerültek ki a birodalom legkönyörtelenebb gyilkosai.
A sikolyuk...
Zajt hallott.
Azonnal a villához nyúlt, tekintete hosszan elidőzött az ajtón.
Semmi.
Lassan odasétált, vékony ujjai remegve közeledtek a kilincshez.
Tudta, egy nyúllal sem tudna elbánni a jelenlegi állapotában, mégis, ha valami odakint ólálkodott, jobb volt tudni mi ő, mint látatlanban rettegni.
Nagy levegőt vett és megragadta a kilincset, ám nem volt ideje kirántani, mert valaki a derekánál fogva hátrarántotta.
A földre esett, a lökés olyan erőteljes volt, hogy a lány percekig képtelen volt összeszedni magát.
Csillagokat látott a lábaiba és hátába nyilalló fájdalom miatt, és amikor már nem bírta tovább, ismét elájult.
A megmentője nem akarta őt elengedni, ez be is bizonyosodott, amikor fémbilincsekkel a kezein ébredt.
Nem üvöltötte, hogy „engedj el!", hanem csendben maradt. Azzal úgyis csak rontana a helyzetén.
A férfi idegesen járt fel-alá, szemmel láthatóan bosszantotta a kijutási kísérlet.
- Nem megszökni akartam - mondta Selícia. Napok óta egy szót sem szólhatott, és ez volt az első mondat ami elhagyta az ajkait.
A férfi megállt, hosszú haja kibontva hevert a hátán.
- Kiakartad nyitni az ajtót. - közölte a nyilvánvalót - Elakartál menni innen.
Hangja mély volt és parancsoló mint egy tábornoké.
- Zajt hallottam és megakartam nézni mi az!
- Hazudsz!
- Nézd, hálás vagyok amiért meggyógyítottál, de nekem már ideje volna hazamennem! - Nem mondta el hogy az a haza számára egyenlő azzal a hellyel, ahonnan elmenekült.
- Nem mehetsz el, még nem.
- Miért? - vonta fel egyik szemöldökét.
- Még a nevedet se árultad el.
- Mit számít az? - pillantott a bilincseire - Engedj el, kérlek.
- Nem - ellenkezett ismét.
A lány feladta. Amint elalszik, úgyis kiszabadul magától, és hozhatta bárhova, ő visszatalál a könyvéhez. Öt mágus őrzi, akik egyenként olyan mágikus erővel bírnak, hogy még az uralkodó is tehetetlennek bizonyulna ellenük. Ha az oldalára állnának...
Zár kattant és az ajtó kulcsa a férfi nadrágzsebébe csúszott.
Pompás, még meg is kell motozza hogy kijusson.