Black Clover fanfiction

Külön utakon - Nyolcadik fejezet

„Meghalt.
A férfi, aki szerette, az életét áldozta érte.
Meghalt.
A fiú, aki elrabolta őt, üveges tekintettel feküdt a lábai előtt.
Meghalt.
A nő, aki elveszítette a hangját, a példaképe.
Meghalt.
A nyomorék.
Meghalt.
A vére, arcán könyörtelen mosollyal.
Meghalt.
A vénember, aki negyven évet uralkodott.
Meghalt.
Csak ketten maradtak.
De ha az ellenfele meghal, ő is vele vész.”

Selícia unottan pillantott fel a gyógynövényes könyvéből.
Telt, vérvörös ajkait összeszorította a fivére láttán.
Kócos, mélybarna haját még délutánra sem fésülte ki, hisz senki sem rója fel neki, az udvarhölgyek pedig - viseljen akármit - úgyis leborulnak előtte.
Egykor hájas felsőteste most dagadt az izmoktól, amit büszkén meg is mutatott minden járókelőnek, ám többet akárhogy is próbált, nem tudott felmutatni.
Üres fejét megmagyarázhatatlan okból balról jobbra ingatta, hosszú sörénye zászlóként lengett a szélben.
Selícia próbált nem dühös lenni, amiért megzavarta a délutáni tanulásban, de grimaszoló arcán látszott mennyire kívánja bátyja jelenlétét.
- Mit olvasol húgi? - kérdezte gyanúsan kedvesen.
- Növénytan - felelte. Épp tanulnék, te is kipróbálnád? - válaszolta volna legszívesebben, ám inkább elállt ettől.
- Miért olvasol ilyet, az orvosaink minden bajra tudnak gyógyírt.
Buta, elkényeztett, irányítható kölyök, fogalma sincs milyen a harcmező!
- Ők meghalhatnak a háborúban, de ha én túlélem, ki fogja kezelni a sebeimet? - sziszegte halkan.
- Hercegnő vagy, miért nem maradsz itthon? - vonta fel fél szemöldökét - Neked is ugyanazt kellene tenned, mint nekem. Játszani az ostobát, és minden az öledbe hullna.
Ez volt a legnagyobb baj a fivérével, túl kényelmes életet élt.
- Én nem akarok báb lenni! - mondta mélyen belenézve a barna szempárba. - Én szabad akarok lenni!
- Húgi, te mindenki szemében hülye vagy - válaszolta - Senki nem ragadna kardot a te rangoddal!
Ez igaz volt, de ha nem teszi meg, az életét túl szánalmasnak érezné.
- Tulajdonképpen miért jöttél ide? - rázta meg a fejét.
Bernard Raven egyszerűen megvonta a vállát, és felegyenesedett a padtól. Hosszú haja belehullott a szemeibe, egyszerűen jóképű arcán, amin nyoma se volt a lány hamvas szépségének, széles mosoly terült el.
- Csak gratulálni akartam a kinevezésedhez!

Selícia Raven úszott az izzadtságban amikor sikoltva felébredt.
Bernard, az őrült herceg, tulajdon asszonyának lemészárlója, apja egy gyönyörű, ámde rideg csecsemőnek és a trónörökös.
Aki két hónap múlva elfoglalja apja helyét.
Ő fogja vezetni az országot, azt a csodálatos helyet, amiért a lány a vérét áldozta.
Hetek teltek el azóta, hogy útnak indult, és napról napra távolabb került a céljától.
Az elmúlt két napot Edeannal töltötte, aki körbevezette a 25 szintes börtönben.
A hideg cellákat mágiával fütötték be, berendezésük pedig kivétel nélkül ugyanaz volt, egy ágy, egy olvasó asztal és egy kanapé.
A fiú arcán szégyenérzet játszott, Selícia pedig pontosan tudta, hogy miatta érez így.
A legszebb palotát ígérte neki, mesés gazdagsággal, szabadsággal, szeretettel, igazival, nem azzal, amit a családjától kapott.
Talán Edean volt az egyetlen ember, aki őszintén szerette őt.
Nagyot nyelt a gondolatra, és megrázta a fejét.
Nem szabad.
Felsóhajtott, lerúgta magáról meleg takaróját, tekintetét pedig a plafonra irányította.
Haza kell térnie, hogy megmentse a szeretteit.
Egy órával később komplett tervvel állt a fiúval szemben.
Kifog jutni innen, és minden lehetőséget kihasznál.
- Szeretnél valamit - jelentette ki Edean, aki tudta mennyire tart tőlük. Percekig szótlanul néztek farkasszemet egymással, míg a lány meg nem köszörülte a torkát.
- Látni akarom Miranda Necromant. - A kérés mindkettejüket meglepte, igazából félre akarta hívni, hogy utána elrabolja.
Edean hátrahőkölt, féloldalasan elfordult, és a folyosó távolabbi végébe nézett, mintha legszívesebben elmenekülne.
Ám az aranysárga szemekbe pillantva meggondolta magát.
A túl nagy szerelem kihasználhatóvá tesz, ha nem szeretnek viszont.
Némán bólintott, hideg tekintete lágyabbá vált.
Hirtelen ragadta meg a lány jobb alkarját, Selícia nem hitte, hogy ennyivel gyorsabb nála.
Minden elsötétült, örök időkbe zárt sikolyok örvénylettek körülöttük, a lány megrémült, szabadulni akart a borzasztó fogságból.
A következő pillanatban azonban nap fénye vakította meg és szívfájdítóan kellemes illat ütötte meg az orrát.
Virágok.
Fokozatosan tisztult ki a látása. Kikövezett úton landoltak, melyet két oldalt mélykék rózsák vékony sora szegélyezett.
Az útnak se balról, se jobbról nem szakadt vége, a lány lábainál pedig elágazás nyílt a kert további részébe.
Nem nézett hátra, nem akart belegondolni abba, hogy ez a csodaszép hely a börtönön kívül van.
Így előre fordította a tekintetét, a tüdejében pedig hirtelen akadt meg a levegő.
A legszebb, ám egyben legszomorúbb kert volt, amibe valaha belépett.
Mintha a látvány elfeledtette volna vele a múltját, szabadnak és igazán élőnek érezte magát a kavicsos útra lépve.
Tekintetét rezzenéstelenül a virágtenger közepén lévő, mohával benőtt kunyhóra tapasztotta.
Apró mérete nem akadályozta abban, hogy kettő vagy három embernek elég férőhelyet biztosítson. Világos barna falain keskeny ablakok engedtek betekintést a ház belsejébe, éjfekete tetője viszont groteszk megjelenést adott a szivárvány színű kertnek.
Néma csendben közeledtek a kunyhó felé, és Selícia felkészült a két megnyomorított nő látványára, ám az ajtón nem az lépett ki, akire várt volna.
Ezüst színű haja most szabadon engedve pihent a vállain, ajkait, melyekkel megannyi hazugságot szólott, égkék rúzzsal emelte ki.
Áttetsző szemei, melyekbe nézve Selícia az univerzum sötétjét látta meg, vékony, fehér fonállal takarták el, mintha már nem lenne semmi alatta.
Emilya Raven, a király testvérének egyetlen gyermekeként megannyi kiváltságban részesült, amikért mindig irigy is volt rá.
Mivel a család legelső és egyben utolsó lányaként született, a szülei a kiházasítását mintegy életcéljukként kezelték, nem csoda hogy már 15 évesen összeadták egy gazdag herceggel, aki három évvel később, tulajdon fiával együtt kiadta az örökösnő útját.
Mivel fiút szült, aki továbbviheti a család nevét, hazatérése után, jobban elkényeztették, mint azelőtt.
Soha többet nem kellett férjhez mennie, és a család nevét is tisztára mosta, miután a király hadseregével együtt lerohanta volt férje birodalmát, ezzel temérdek termőföldet nyerve maguknak.
Az utóbbi 10 évben azonban hirtelen nyoma veszett, még a saját fia sem tudta merre lehet.
Selícia még kislány volt, amikor először találkoztak, és már akkor érezte benne a mindent felfaló gonoszt.
Edeanre sandított, aki hozzá képest egy kiképzését megkezdő kisfiú volt, és alig láthatóan megrázta a fejét.
Egy démonnal kötöttek szövetséget.
Mély, reszelős, inkább iszákos férfira emlékeztető hanggal szólalt meg, az utóíz pedig közel sem volt olyan kellemes, mint amit a lány remélt.
Hirtelen pördült meg a tengelye körül, még végig se gondolta a hallottakat, már lendült az ökle. Orrcsont törése hallatszott, és a fiú ájultan esett hátra a kavicsos kőre.
Ha nála lennének a fegyverei, királyi pengéjét olyan mélyen szúrná bele, hogy 10 férfi se tudná kihúzni.
Elképzelte, ahogy betör a börtönbe és leszámol az összes családtagjával, vagy szenvedni hagyja őket, ahogy ők tették..
Soha nem fog megbocsájtani nekik.
Mert vannak olyan bűnök, amiket nem lehet.
A csodaszép kert szívében nem Mirandára lelt.
Hanem a birodalom katonáira, édesapja embereire.