Black Clover fanfiction

Külön utakon - Kilencedik fejezet

A páncélba öltözött katonák kevesen voltak ugyan, de a legkiválóbb harcosok, íjászok és mágusok áltak vele szemben, kiknek híre kegyetlenebb volt önmaguknál is.
A 20 férfi és nő köztudottan rivalizált egymással, az előttük guggoló fegyvertelen hercegnő pedig tökéletes préda volt bebizonyítani melyikük is ér többet.
Edean sűrűn pislogva mérte fel a védekező pozíciót felvevő hercegnőt, aranybarna arcán zavarodottság játszott.
Selícia lassan hátrált, nem az unokanövére felé, hanem a közeli erdő irányába.
Érezte, nem tudna még a varázskönyvével együtt sem elfutni előlük, de ha nem próbálja meg, akkor esélye sem lesz megtisztítani a birodalmat, melyet vérrel és izzadtsággal védett meg.
Az ellenfelei mozdulatlanul tartották pozíciójukat, hiszen egy szempillantás alatt a lány mögött teremhetnének.
Hallott már róluk történeteket, de arról, mennyire borzalmasan is festenek a valóságban, elképzelése sem volt.
Nem egyszerűen erősek, megjelenésük árasztja magából a tekintélyt, és a hatalmas mágikus energiát.
Selícia azonban erős maradt, tartotta velük a szemkontaktust, és amilyen gyorsan tudott, hátrált.
Nem nézett a még mindig földön fekvő Edeanre, a mocsokra, aki elárulta őt, aki nem az édesanyjához vezette, hogy lerójja előtte tiszteletét, hanem unokatestvére karmába, az apja katonái elé.
Talán életben hagyják, de mivel hosszú ideje nem tért haza, az is lehet, hogy megkorbácsolják.
Egy életre a testébe vésnék a király parancsának megtagadásáért járó büntetést.
A lány szemei előtt felrémlett a hazatérési parancs, ám ő ezt megtagadta egy bugyuta vonzalom iránt, amit szerelemnek hitt.
Elhessegette a figyelemelterelő gondolatot és újra a katonákra nézett.
Mindannyiuk borzalmasan erős testtel rendelkezett, külsejük pedig éppoly förtelmes volt, akár a mágiájuk.
Kegyetlen ellenfelekre talált, akikből soha nem válhatott szövetségese a lány vajszíve miatt.
Talán az undok bátyjának sikerült meghódítania őket együgyűségével, és persze a rangjával.
Egy trónörökös kegye mindig jól jön.
A lány azonban nem követte testvére fennhéjazó életmódját, sem magamutogató viselkedését, és nem is barátkozott össze fivérével kellően ahhoz, hogy megbocsájtsák a vétkét.
Tudta, a terve kártyavárként omlott össze, amikor a börtönbe hurcolták, vasláncra verték, mint valami állatot, aztán hagyták megrohadni a bűntudatával együtt.
Ha elkapják - márpedig elfogják -, akkor népe úgy hajtja álomra továbbra is a fejét, hogy nem tudja miféle szörnyűségeket műveltek a palotában élők azért, hogy felettük uralkodhassanak.
A lány mély levegőt vett és egy utolsó pillantást vetett az árulóra.
Akkor történt hogy észrevett egy apró, szinte láthatatlan mozgást. A fiú tátogott valamit, szavait a távolság miatt nehezen vette ki.
De megértette.
Talán valahányszor róla van szó, képtelen racionálisan gondolkodni.
De tette, amit tennie kellett.
Futott.
A nyugalmas rétet páncélok elviselhetetlen zaja verte fel, a békésen pihenő állatok egy mozdulatra özönlöttek be az erdőbe.
A lánnyal együtt, nyomában vérszomjas harcosokkal.
Az idő, mintha megfagyott volna a hercegnő számára, az erdő első fáját elérve rémisztő érzés kerítette hatalmába.
Ha a börtön a kín melegágya volt, a kert pedig a gyönyörűen szomorú igazság, akkor az erdő mindkettejük szerelemgyermeke.
Fedetlen vállait kirázta a hideg, amikor hozzáért az egyik fához. Ijedten elkapta a pillantását, nem akarta látni a kihűlt tetemet.
Az erdő borzalmasabb volt mindennél, amit eddig látott, és elkezdte szedni az áldozatait.
Selícia Raven életében először belépett a holtak erdejébe.
Fájdalmas sikoly hasított az égbe, agresszívabb volt mindennél, amit eddig hallott.
Brisair hangja volt, a kampó orrú nemesasszonyé, Rukhen feleségéé.
Mindük közül talán ő volt a leggyengébb, de a legveszélyesebb is, nem véletlen hogy a bivalyerős parasztférfiből generálissá váló férfi őt választotta.
A vér szaga úgy töltötte meg a teret, mintha alkohol fröccsent volna szerteszét.
Halott.
A gondolat nem hagyott időt magának leépülni, máris újabb hang hasított a szélben.
Túl közel ahhoz hogy a lábai ne mozduljanak meg maguktól.
Gyorsabban szaladt, mint ahogy a csuklyás alak hasított a pengéjével, és csakis ennek köszönhette, hogy nem szúrták hátba.
Az alak eltűnt, helyét sűrű köd váltotta fel, az egész látóköre elsötétedett.
A lány bal fülében erőteljes sípolás ütötte fel fejét, ami nem hagyott alább.
Riadó volt, valaki riasztotta, hogy mozduljon már, tűnjön el onnan, vagy meghal.
Örömmel tett eleget az utasításnak.
Percekkel később magányosan álldogált egy tisztáson, jobb karjáról a rászáradt vért próbálta lesurrolni.
A rejtélyes alak újfent lecsapott, szemből, hosszú sarlóját a lány védekezően maga elé tartott felkarjába szúrta. Egy ezredmásodperc alatt kihúzta a lány aranyszemeibe nézve, aki őszintén hálát adott gyenge látásáért az égieknek.
Az az arc ... nem élő arc volt.
Selícia Raven megkockáztatta azt a kijelentést, hogy maga a halál vadászik rájuk.