Black Clover fanfiction

Külön utakon - Tizedik fejezet: V

Éhes lett.
Órák óta bolyongott az elátkozott fák között, néha belebotlott egy egy patakba, de élelmet, vagy más még élőt nem talált.
Tudta jól mennyire bugyuta vágy, de titkon szerette volna, ha a fiú utána jön.
Nem kedvelte őt, kicsit sem, de inkább vetette volna magát a hullatámasztó fiú karjaiba, minthogy itt érje el a vég.
Kiszáradt ajkakkal méregette környezetét, nem is olyan rég még a Húszak társaságának néhány tagját fedezte fel, ahogy különböző pózokban fekszenek, állnak vagy kétrétgörnyedve támaszkodnak egy koromfekete fa ölelésébe.
Az egyikükkel például a saját fegyvere végzett. Rakhmiel pont akkor lendítette láncos fejszéjét a lány felé, a fa felé, amire felmászott, amikor a csuklyás alak felbukkant a semmiből. Réz színű maszkja kissé megtörött, amikor kicsúszott a fegyver a harcos férfi kezéből és fejével a forgatója arcába csapódott. Utolsó pillanataiban még pont sikerült karon ragadnia a lényt, aki homlokkal a nyélbe ütközött.
Ha ereje teljében kapta volna el, nem hátraesés közben, talán a koponyáját is bezúzhatta volna.
A köd hirtelen eltűnt, teljesen láthatóvá téve a lemészároltakat.
Tizenöt harcossal végzett egymaga.
Tizenötükkel, akik egyenként birodalmakat zúztak össze hadseregük élén.
Öten maradtak, öt veszélyes harcos, egyben a legerősebbek is.
A lány ráébredt kivel áll szemben.
- Mészárerdő - suttogta vele szemben állva. - Igen jól laktam miattad barátom - Szavai inkább gondolatban jutottak el hozzá, mint szóban.
Sötét mágikus energiája fekete köpenyként manifesztálódott, éjkék csuklyáját semmi nem kötötte az előbbi ruhaneműhőz.
Maszkja hibátlan épségnek örvendve takarta rémséges arcát, a csúf sebeit, az égésnyomokat.
Félelmetesebb volt minden földi élőnél, mert nem tartozott közéjük.
Démon volt, vagy talán maga a halál.
Selícia nem mert megszólalni, sem megmozdulni.
De nem is kellett, mert Brisair férje a semmiből felbukkanva támadt rá a csuklyásra.
Ezüst markolatú pengéjével hosszan vágott végig a testén, ami azon nyomban össze is forrt.
Hátrafele ugrott, a lány elé, mintha védeni akarná a prédáját.
- Menjen! - utasította - Feltartom míg elmenekül!
A lány döbbenten köhölt hátra.
- Tán nem hallott? Mozduljon már! - parancsolt rá újból.
Talán a felesége elvesztése végleg kiölte belőle a versenyszellemet.
A gondolat gúnyos hangsúllyal kúszott elméjébe, de olyan erőt adott neki, ami kivezette a rémálmok színhelyéről.
Rukhen csatakiáltása betöltötte az egész erdőt, utolsó harcát vívta a halállal, mely revansul szolgált asszonya meggyilkolásáért, vagy végső próbálkozásként a dicső elesésre.
A köd rövidesen ismét felébredt, bekúszott a legzöldebb bokor belsejébe is, úgy terjesztette a romlottságát, mintha veszélyes kórság volna.
A fák ágai természetellenesen megnyúltak, gyökerük hatalmas robajjal emelkedtek ki a földből.
A még életben maradottakra vadásztak, vagy talán a legutolsó élőre ki közöttük bolyongott.
Az egyikük lecsapott, sebesebben mint ahogy egy párduc támad a prédájára, és erősebben mint egy medve karmolása.
A lány mögött hosszú ívben megnyílt a föld, és csakis a szerencsén múlott, hogy nem találta el őt is a támadás.
Az esést semmi sem fogta fel, így amikor kificamodott vállal felállt, nagyot sikított a bele nyilalló fájdalomtól.
De nem adta fel.
Nem tehette, mert mások számítottak rá, még az ellensége is az életét adta érte.
Ki kell jutnia, nem számít hányszor bukik el, milyen sérülést szerez, mert vár rá a jövője.
A barátait elfogták, és az is lehet, hogy sorra végzik ki őket, az ő terve miatt, ami titkon fogalmazódott benne már évek óta.
Nem újkeletű dolog, hogy puccsot tervez, a gondolat, hogy új uralkodóházra van szükség, három éve ágyazódott bele erős szívébe.
Szerette a családját, de egyben látta mi bújik meg sötét szívükben.
Az egykori dajkája mindig arra nevelte hogy segítsen másokon, már-már tulajdon lányának tekintette hófehér haját látva.
Gondoskodása határozta meg egész életét, és mint nevelőnője, az ő szava többet jelentett számára bárkiénél.
Azonban áruló volt, akit lefejeztek a lány 15.-ik születésnapján.
Sosem feledi a szomorú mosolyt, melyet megeresztett az emelvényen álló még szinte gyermek felé.
Testközelből látta a számára legfontosabb ember kivégzését.
Hófehér haját lenyírták, arcát, lábait és mindkét kezét eltörték.
Megkínozták, hogy információt szerezzenek a kettősügynöktől legújabb ellenségükről.
Csak évekkel később derült ki, hogy az idős nő ártatlan volt, és a valódi árulók az udvarhölgyek közül kerültek ki.
Az asszony utolsó, néma szavait hozzá intézte, és a lány akkor fogadta meg, hogy egyszer bosszút áll érte.
Ki kell jusson.
Összeszorította az ajkait és a kínzó fájdalom ellenére erőt vett magán, és kisvártatva elérte az erdő északi határát.
Azonban mielőtt kiért volna a semmi közepére, összeesett.
A belőle kifolyó vér apró patakot képzett alatta, mielőtt elájult.