My Hero {Bnha - Tododeku ff.}

6.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy mik történtek eddig. Midoriya és Uraraka járnak. Yaoyorozu szerelmet vallott nekem. De én Midoriyát akarom. De nem tudom, mit tehetnék. Lehet Midoriya sosem volt, és nem is lesz az enyém...lehet le kéne mondanom róla...még ha baromi nehéz is. Lehet, hogyha megpróbálnám ezt a kapcsolat dolgot Yaoyorozuval akkor el tudnám felejteni Midoriyát.

~~~

Rengeteg őrlődés után elfogadtam Yaoyorozu vallomását. Egyszerre éreztem helyesnek és borzasztul helytelennek. Ő viszont a boldogságtól sírva fakadt, amitől picit zavarba jöttem, és megpróbáltam megnyugtatni. Kíváncsi leszek mi lesz a reakciója Midoriyának ha elmesélem neki...remélem legalább egy kicsit féltékeny lesz...kérlek csak egy nagyon picit...

~~~

-...Todoroki-kun....Ti tényleg..?

-Igen..-a fiú arcán a meglepődöttség és egy enyhe furcsa nézés társult.

-O-Oh! Nos, örülök nektek! De..Todoroki-kun...mi van azzal a titokzatos lánnyal? Azt mondtad nem Yaoyorozu-san az...akkor miért vele jöttél össze?

-Hát, ennek nagyon egyszerű oka van. Neki lett egy párja, és észre sem hajlandó venni engem, akármennyire próbálkozok. Azzal meg, hogy ha elmondanám, nem szeretném tönkretenni a mostani kapcsolatát..

-Értem...de biztos jót tesz ez neked, hogy magadban őrlődsz? Ha szereted harcolnod kéne!

-Tudom...ez is egy enyhe harc. Hátha így, hogy van nekem valakim, talán észrevesz...de rosszul érzem magam, hogy Yaoyorozut akarom felhasználni ennek érdekében...de a legfőbb ok, hogy összejöttem vele, hogy hátha elfelejtem azt a személyt...de ez nem ilyen könnyű..

-..Sajnálom, Todoroki-kun...remélem jól alakulnak a dolgok a végén!-egy kisebb bátorító mosolyt csalt felém.

-Hát én is remélem...Midoriya..köszönöm...

-Hívj csak Izukunak!-még nagyobb mosolyra feszül az orcájára, mire én is elmosolyodok.

-Te meg csak Shotonak.
Hosszakat tudtunk esténként sétálni az iskola körül, hisz hatalmas az egész terület. Imádtam mikor kettesben voltunk. Minden egyes pillanatát. És ez adta a legszörnyűbb érzéseket is. Olyan közel van, mégis olyan távol. Csak őrlődöm és kesergek, de nem tudok mit tenni. Vagyis tudnék, de azzal csak elrontanák mindent. Azt sem tudom, hogy Yaoyorozuval hogy fognak alakulni a dolgok. Nem akarom megbántani, hisz egy nagyon jó barátom. Sehogy se lesz jó ez így.

Este, mikor Midoriyával visszajöttünk a sétából, a szobám felé vettem az irányt, majd mikor betértem, kopogtak. Visszafordultam, kinyitottam az ajtót, és megláttam a fekete hajú lányt ott ácsorogni.

-T-Todoroki-san..Eljönnél velem sétálni..?

-Persze. Igaz most voltam, de miért ne menjünk még egyre?

-Oh, d-de ha voltál már akkor tegyük át másnapra! Biztos fáradt lehetsz...

-Nem vészes. Ne aggódj.-elindultunk lefele, felvettük a cipőinket, majd újra nekileselkedtünk az éjszakának. Egy szép tavaszi este volt, nem volt hűvös, se meleg. Először csendben sétáltunk egymás mellett, várva, hogy valamelyikőnk megszólaljon. De mikor bármelyikőnk szóhoz jutott, a másikra ugyanakkor jött rá. Körülbelül 3-szor estünk bele ugyanabba a hibába, de csak nevetés lett a vége. Általános dolgokról beszélgettünk. Iskola, ki mit tervez azután, hogy beindítsa a hős karrierjét. Egész jót beszélgettünk, de semmi különlegesebb nem volt. Kivéve a búcsúcsókot az elváló utunkon. Még mindig furcsának érzem. Nem tudom. Bizonytalan vagyok. De lehet jobb ez így...Ha jobban belegondolok, egy olyan különleges személy mint Midoriya nem érdemel egy olyan korcsot mint én. Jobbat érdemel. Sokkal jobbat. De mégis érzek kötődést iránta..

Egy rémálomból riadtam fel. Mikor észhez kaptam, és kijöttem a sokkos állapotból, lassan kikeltem az ágyból, odamentem a komótomhoz, majd felöltöztem. Még 2 óra volt sulikezdésig. A többiek közül néhányan már fent voltak, legalábbis a lenti zajokból ítélve. Nem volt túlzottan kedvem lemenni. Nem akartam társaságban lenni. De muszáj volt. Lesétáltam a földszintre, köszöntem a többieknek, majd mentem a további dolgaimat tenni.
Az órák hamar leteltek, a szüneteket végig ültem, azon gondolkodva, hogy milyen helyzetbe kerültem. A többiek később lent valami hülye versenyt tartottak, amin egyáltalán nem kívántam részt venni. A szobámba tanultam inkább, egészen addig, míg egy kopogást nem hallottam az ajtó felől. Majd a mézédes hangját...

-Todoroki-kun! Midoriya vagyok! Nem zavarlak?-azzal a lendülettel ki az ágyból rohantam a hang felé, majd ajtót nyitottam neki.

-Áh, Midoriya. Nem, te sosem zavarsz. Mit tehetek érted?

-Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy nincs -e kedved lejönni hozzánk kicsit társalogni.

-Hát, nem is tudom...nem vagyok az a szocializált típus.

-Lesz Soba.

-Rendben, meggyőztél.

-Remek! Akkor jössz?-kérdezte hatalmas mosollyal az arcán amitől "pillangók lettek a gyomromba". És igen, csak rávett, hogy lemenjek. Igaz, nem társalogtam nagyon senkivel, de legalább ettem egy jót. Fura volt nézni, hogy a többiek azon versenyeztek, hogy ki tud több pufit a szájába tömni...kissé vicces volt. Végülis, nem volt egy szörnyű este. Elviselhető volt. Igaz, Midoriya mosolya az ajtómban mindent vitt...