Az emlékezés ára (PUF - Áts/Nemecsek)

3

Délután elgondolkozva üldögélt a téren, ahol régen bandáztak. A cigi a kezében már rég nem égett.

– Kérsz egy másikat vagy morzsolgatod még egy darabig a szűrőt?

Pásztor Ádám ült mellé a pad támlájára. Meggyújtott két cigit, és az egyiket Ferinek adta, aztán csendben nézték tovább a semmit.

– Nemecseknek amnéziája van – szólalt meg Feri.

– Ja, tudom – válaszolta Ádám közömbösen. Mélyet szívott a cigiből, és karikákat kezdett fújni.

– Honnan a picsából tudod? – horkant fel Feri.

– Anyám fodrász – vonta meg a vállát Ádám. – Az a szalon a pletykák meleg ágya. Elég csak öt percet bent töltened, és már tudod mindenkinek a magánéleti problémáját. Jobb, mint egy brazil szappanopera.

– Miért nem mondtad?

– Miért kellett volna?

Ádám elgondolkozva nézte Ferit, ahogy szintén karikát eregetett. Emlékezett a napra, mikor kitalálták, hogy megtanulnak karikát fújni, mert az mennyire menő. Két napig fájt a fejük utána, de csak sikerült. Lassan tanulmányozta az arcát. A reggeli borotválkozás megint kimaradt. A szája mellett volt egy heg, ahova nem nőtt szőr, már nem is emlékezett azt hol szerezte. A szemei pedig... Ádám felsóhajtott. Feri sötét barna, majdhogynem fekete szemeiben már megint az elszántság csillogott.

– Ajaj. Ismerem ezt a nézésed – csóválta meg Ádám a fejét.

– Semmilyen nézésemet nem ismered, Ádám.

– Dehogynem! Ez pont az amikor van egy elvetemült ötleted, és én szinte biztos vagyok benne, hogy kurvára nem jó.

– Nekem csak jó ötleteim szoktak lenni – felelte Feri sértődötten.

Ádám hangosan felnevetett. Ferinek rengeteg idióta ötlete szokott lenni. A többségéről valahogy Ádámnak sikerült lebeszélnie, de voltak olyanok amikről esélytelen volt. Persze nem fulladt az összes kudarcba, de az évek során volt néhány meredtek estéjük.

– Felszedem a Nemecseket – jelentette ki Feri.

Ádám félre tüdőzte a cigi füstöt.

– Te nem vagy normális, ember! Mi a faszomnak?

– Reváns – somolygott Feri. Veszélyesen, ravaszul, mint egy róka, pont úgy ahogy régen, amikor valami támadást tervelt ki Bokáék ellen. Ádám elnyomta a cigit a pad tartóoszlopán, felállt és Feri elé lépett.

– Ez most komoly? Még mindig itt tartasz? Tényleg még mindig ennyire zavar, hogy Bokáék nyerték az utolsó osztályversenyt meg ők kapták az utolsó csoki tortát? Veszek neked, baszd meg, egy kibaszott tortát, de ne legyél már hülye! Vége van! Érted? Már nem háborúzgatunk! Felnőttünk. Egyetemre jársz, könyörgöm.

Feri nem válaszolt. Ádám már látta rajta, hogy ez egy olyan ötlet, amiről csak nagyon nehezen fogja tudni lebeszélni Ferit. A combjára csúsztatta a kezét, és egyenesen a szemébe nézett.

– Ez nagyon nem jó ötlet, Feri –mondta neki komolyan. – Az egy dolog, hogy megdobáltuk egymást hógolyóval meg vízi lufival. Az egy másik, hogy szabotáltuk egymás iskolai projektjeit, amiért kaptunk egy rakás intőt, de ez ennél sokkal komolyabb. Itt a végén valakinek vérezni fog a szíve. Ha az a kis Nemecseké lesz, akkor mérget vehetsz rá, hogy neked az orrod is fog. A szív nem játék, Feri.

– Jaj hagyjál már ezzel az érzelgős faszsággal! Megint a nagyanyádnál voltál, és a Júlia könyveit olvastad, vagy mi? Te mondtad, nem? Felnőttek vagyunk. Senki nem fog belehalni egy szakításba.

Feri lenézet a combjára. Ádám hatalmas munkás kezei végig terültek a farmerján.

– Vedd le rólam a kezed.

Ádám sóhajtva felegyenesedett.

– Én figyelmeztettelek, de ha a végén a te szíved fog vérezni, ne gyere hozzám vigasztalásért.