Az emlékezés ára (PUF - Áts/Nemecsek)

12

Feri dudorászva mosta fel a konyháját. A furcsa ebben nem az volt, hogy takarított, mert szerette a rendet, hanem hogy dudorászott. A házimunka közben végzett énekelgetés és táncikálás a felmosóval nem éppen volt az ő műfaja, de az utóbbi hónapokban nagyon sok mindent csinált, amiről régen azt mondta, hogy nem az ő műfaja.

Kellemes tavaszi friss levegő áramlott a lakásba a nyitott ablakon keresztül. Feri már alig várta, hogy vége legyen a félévnek, és szabadok lehessenek. Annyi mindent eltervezett már. Kirándulásokat a Normafához, János-hegyre, pikniket, koncerteket és fesztiválokat, sörözést a Duna parton.

Bár a lelkes tervezgetések között néha elszontyolodott. Ádámmal éppen mosoly szünetet tartottak. Legjobb barátja nem fogadta túl jól a hírt, hogy Feri összejött Ernővel. Tulajdonképpen Ádám addig nem kommentálta az egész Ernős-randizós dolgot, amíg Feri el nem mesélte, hogy lefeküdtek. Utána Ádám teljesen kikelt magából, üvöltött vele, hogy térjen már észhez, meg szálljon magába és gondolkozzon. Feri nem igazán értette, hogy Ádámnak mi baja van, hiszen már letett arról, hogy eltiporja Ernőt és a barátait. Sose vesztek még össze ennyire, pedig már volt egy pár hangosabb szó váltásuk. A vége az lett, hogy Ádám közölte vele, hogy amíg nem jön meg a józanesze, addig nem akarja látni.

Berregő csengő hozta vissza Ferit a gondolataiból.

– Szöszi, micsoda meglepetés! – vigyorgott Feri az ajtóban – Nem azt mondtad, hogy ma nem érsz rá, mert Bokával lelkiztek? Persze egyáltalán nem baj, hogy itt vagy. Éppen takarítok, de azért gyere be.

Ernő lehajtott fejjel állt Feri előtt. Kitartóan bámulta a padlót.

– Ernő? Nem jössz be? – kérdezte Feri, mikor nem kapott választ gyengéden megfogta Ernő vállát – Ernő?

Az érintésre Ernő végre felemelte a fejét. Gyönyörű kék szemei véres sós tengerben úsztak, könnyek ezrei folytak le az arcán, hogy aztán tócsává gyűljenek a cipője tetején.

– Basszus! Mi történt? Mi a baj? Megsérültél? Ernő? Ernő válaszolj!

– NEM! – kiáltott rá Ernő. Feri felé nyúló kezét határozott mozdulattal arrébb lökte. – Nem Ernő, hanem Nemecsek! NEMECSEK! A síró, béna, nyafogós, gyenge Nemecsek! Mi van már nem emlékszel? Pedig kettőnk közül nekem volt amnéziám!

Feri nem tudott megszólalni, mert a múlt idő a mondatban, az a kis volt szócska olyan súllyal bírt, amitől hirtelen a légzés is nehézkes lett.

– MI EZ? – üvöltött Ernő tovább – Egy újabb vörösinges trükk? Az? Esténként összeültetek és azon röhögtettek, hogy milyen egyszerű volt megszédítened a kis Nemecseket? Pontoztátok a teljesítményemet az ágyban? Melyikőtök undorító ötlete volt ez?

– Ez nem... Ez... Ernő... Kérlek, enged, hogy elmagyarázzam – próbálkozott kétségbeesetten Feri. Újra Ernő felé nyúlt, hátha most sikerül elérnie, egy ölelésbe vonnia, és a fülébe suttognia, mind azt amit érez iránta, de Ernő megint eltaszította a kezét.

– Nem, mi? És higgyem is el? Hazudtál nekem! Azt mondtad nem ismertél a balesetem előtt! Ne mond nekem... – Ernő hörögve vette a levegőt. Egész testében remegett. Szemeiben a könnyek mellett már a megvetési ott tombolt. – Sok mindent kinéztem volna belőled Áts Feri, de hogy egy ilyen undorító, kicsinyes, aljas féreg legyél!

– Kérlek, Ernő. Csak enged, hogy meg magyarázzam! Kérlek! Én tényleg... Tényleg szer... – Feri nem tudta befejezni a mondatott. Ernő ökle olyan hirtelen csapott az orrába, hogy már csak a fájdalmat érezte.

– Ne merd! NE merészeld!

Az orrához kapott aztán döbbenten nézett le a vörös pacára a tenyerén. Mikor újra felnézet Ernő már nem volt ott. Szapora lábdobogása visszhangozott a lépcsőházba. Feri visszanyúlt a lakásba a kulcsáért, becsapta az ajtót és szaladt Ernő után.

– Várj! Ernő! Állj meg! Kérlek! – mind a kiabálás, mind a rohanás teljesen felesleges volt. Feri kétségbeesetten kiabált vérző orral és könnyes szemmel az utcán Ernő után, de addigra már a szőke nyoma veszett. Feri sokáig állt a ház előtt zokogva vérző orral, aztán a szíve, a sajgó, vérző szíve elkezdte húzni valamerre és a lábai engedelmesen követték. Húsz perccel később egy ismerős vasajtó előtt állt, és mikor bekopogott teste minden porcikájával remélte, hogy nem elutasítást fog kapni.